Üljünk mi csak szépen, csendben a fenekünkön ott bent, ahol vagyunk, és hagyjuk élni végre a kintieket. Rajtunk a sor. Jött egy alattomos, mocsok, láthatatlan valami, és nekünk be kellett húzódni. Leseperve a terepről, bámulunk ki a bunkerből, és csodálkozunk. Na, erre nem számítottunk. Hát...

Van ebben azért valami fricska, fintor. Bentről, megszeppenve, a lélegzetünket féltve nézzük, ahogyan kint lélegzik fel a világ. Nélkülünk. Nekünk ehhez el kellett kotródni. Ma még szuszogunk, holnap majd... reméljük a legjobbakat, de kint addig is mély levegőt vesz minden. Most az egyszer jól az orrunkra koppintottak. Kétségbeesésünkben beismerjük minden bűnünket, fogadkozunk, hogyha ezt megússzuk, minden másképp lesz, aztán... Majd meglátjuk. Sajnos, hajlamosak vagyunk jó dolgunkban elfelejteni a kétségbeesett pillanatokat. Az ígéreteket, az alázatot. Láttam kevésbé szerethető ismerőst is nehéz helyzetben lecsendesedni, egészen emberivé válni, aztán amint elvonultak a felhők, megint ott álltunk, ahol a part szakad. És tettem már fogadalmakat én is, nem egyszer... Már csak ilyenek vagyunk. Mint a kisveréb, amikor megmelegszik abban a bizonyos valamiben, és pattogni kezd… Na, jól elkanyarodtam megint, a galamboktól a kisverébig.

Mindenesetre, ma a hátsó ablakomból észrevettem a hegyeket. Eddig is ott derengtek a távolban, de ma határozottan megleptek. El is szégyelltem magam, hogy három éve itt lakom, és eddig nem is láttam őket. Vagy tényleg nem is láttam őket? Vagy ez azért már túlzás, és kezd az agyamra menni a bezártság?

Na, jobb, ha megyek és váltok pár szót a macskával, aztán kiengedem a teraszra. Vessen egy pillantást azokra a pofátlan galambokra. Tisztul a levegő, éledezik a világ, de azért mégis...