– Sok minden iránt érdeklődő, magát sok mindenbe „beleártó” emberként ismerjük, nem feltétlenül meglepő hát, hogy járvány idején önkéntesként járja Kolozsvárt. Mégis: miért tartotta fontosnak részt venni hasonló tevékenységben?
– Úgy tartom, a békességet nem a feladatok elől való menekülés, az azoktól való elzárkózás segíti elő, sokkal inkább a megfelelő időben és helyen való elvégzésük. Az ember napi fizikai, szellemi, lelki szükségletei a nehéz körülmények között is kielégítésre várnak, és bizony sokan vannak, akik ebben segítségre szorulnak. Mi, alkotóművészek mostanában kénytelenek vagyunk nélkülözni a közönségünkkel való szemtől szemben életmódot, és hát a kapcsolattartás lehetséges formái között – az online előadások mellett – ott van a rászorulók segítése is. Ezért csatlakoztam a Szomszédok.ro elnevezésű honlapon szerveződő önkéntes csapathoz, ahol az a feladatunk, hogy a saját ügyes-bajos dolgaink intézése közben az idős embereknek bevásároljunk, gyógyszereket váltsunk ki, számlákat fizessünk be. Egyszerűen megpróbálunk segíteni a szabad mozgásukban korlátozott embereken.

– Felismerik önben a sikeres, sok fórumon felbukkanó színészt?
– Többnyire igen, de egyikünk számára sem ez az igazán fontos. Inkább a kölcsönös vigasznyújtás. Sok szép szót és gondolatot kapok a közöttünk zajló „adásvétel” néhány perce alatt, és a lelki vigaszra mi is rászorulunk, akik viszonylag szabadabban jöhetünk-mehetünk a városban. A párbeszéd, a magány enyhítését szolgáló kapcsolatteremtés az, ami számít, és szinte mindegy, hogy ebben közismert ember-e a partner. Egyébként nekem is így volt alkalmam találkozni olyan idős értelmiségiekkel, akik a kolozsvári szellemi élet jeles személyiségei voltak, engem viszont egy féléletnyi időintervallum is elválaszt tőlük. Néha azon kapom magam, hogy nem akaródzik tovább indulni, miközben a küszöb másik oldalán is szinte húzzák az időt. Közben meg rengeteg humoros megjegyzés, bölcs gondolat hangzik el.

– Egyfajta tapasztalatszerzésként, helyzetgyakorlatként is szolgálhatnak a színész számára ezek a különleges élethelyzetekben létrejövő röpke találkozások?
– Ez pontosan így van, hiszen ebben a kölcsönös tanulási folyamatban mindenki kap, illetve ad. Úgy tartják, a színpadon inkább a színész szokott adni, holott a visszajelzések, a nézőtéri gesztusok, a taps, vagy annak hiánya, sok tanulsággal szolgál, igényt is tartunk rá. A jelenlegihez hasonló szélsőséges élethelyzetekben érdekes módon nem nagyon beszélünk színházról, mindennapos emberi témák kerülnek elő, mondjuk egy kertészeti kiselő­adás, amellyel megörvendeztetett az egyik professzor asszony, akihez mostanában eljárok, ha szükség van rá. Ezek a kapcsolatok bizonyos szinten állandósulnak is, akadt, aki nem azért hívott fel, hogy megkérjen valamire, hanem egyszerűen meg akarta osztani a gondolatait, aggályait.

– Amolyan világjárónak is számít, akit nem csak az érdekel, hogy kipipáljon divatos célországokat. Találkozott valahol, ha csak napokra is, hasonlóan feszült helyzetekkel?
– Inkább szélsőséges életkörülményeket volt lehetőségem megtapasztalni, mint amilyen a napi nélkülözés vagy az alapvető egészségügyi, köztisztasági szolgáltatások teljes hiánya. Indiában elképesztő nyomorral szembesülhetünk, az emberek azonban ott is túlélnek, és a nyomorúságos életkörülmények között is képesek boldogan élni. A mi helyzetünk nem mérhető ahhoz, a kettő összevetése során viszont joggal merülhet fel a kérdés: ha a világ tehetősebb fele annyira szolidáris tud lenni, amikor a saját életkörülményeit fenyegeti veszély, miért nem viszonyul elegendő empátiával, ha a baj a másik térfélen észlelhető? Persze az egész világunk úgy épült fel, hogy képtelenek vagyunk elvonatkoztatni a saját életkörülményeinktől, nem tudjuk függetleníteni magunkat az összefüggéseinktől. Rá kellett döbbennem, hogy a világ különböző részein készült szociofotóimon látható állapotok egy része a közvetlen környezetünkben, napi valóságként is megtapasztalható.

– Jutott már eszébe, hogy míg a nagyszüleink generációja talán még rendelkezett a vészhelyzetek értelmezésének és feldolgozásának közösségi tudásával, bennünk mindez elcsökevényesedett? Képes lehet erre a szembesítésre a jelenlegi helyzet?
– A kollektív lehetőségek ma is adottak, hiszen a virtuális világot hálózatként írjuk le, ám a kollektív tudat működőképessége tekintetében komoly kétségeim vannak. Azt tapasztalom a környezetemben, hogy a járványhelyzet megélése közben hatalmas tanulási folyamat részeseivé váltunk. A bezártságot mindenki igyekszik így-úgy elviselhetővé tenni. Volt, aki bezacskózott aranyhallal indult „állatot sétáltatni”, de olyanok is akadtak, akik a saját 3D-s nyomtatójukat ajánlották fel műanyag arcvédő pajzsok gyártására. Szélsőséges esetek ezek, de mindkettő arról árulkodik, hogy van bennünk leleményesség, sokakban az egészséges veszélyérzet józan intelligenciával is párosul. Azt is látjuk viszont, hogy az egymásrautaltságot nem tudjuk kiváltani az egymásra csatlakoztatással: a világháló legfeljebb elősegíti a közösségben való gondolkodást és létezést, de nem pótolja.

– Miben segítenek az online színházi közvetítések, amelyek immár a bőség zavarával borzolják a fogyasztók idegeit? A színész hogyan éli meg ezeket az időutazásokat?
– Nem tagadom, magamon is észlelek elvonási tüneteket, amióta a járványhelyzet miatt megváltozott az eddig megszokott, szemtől szemben való életmódunk. Az első hét még úgy telt el, hogy tulajdonképpen jól jött egy kis pihenő, a második hét azonban már kezdett gyanússá válni, a továbbiakban pedig egyre inkább erőt vesz az emberen a katasztrófaérzet. Nem a megszokott terepen, közegünkben mozgunk, kicsit olyanok vagyunk, mint a partra vetett halak, csak tátogunk bele a semmibe – nyilván, nem csak a színészek. A színházi közvetítések révén meg lehetett mutatni valamit mindabból, amit az elmúlt évtizedekben felhalmoztunk. Néha megmosolyogtató, ha az ember viszontlátja tíz évvel ezelőtti önmagát. Molière A mizantróp című darabjában, amelyet anno Tompa Gábor rendezett, beugróként játszottam, ez volt az első kolozsvári szerepem. Most azt láttam, hogyan nem kellett volna csinálni... Némi jóindulattal úgy is mondhatnám, hogy ez a változat is elképzelhető. A bőség zavarával pedig tényleg nem tudok mit kezdeni. Lehet, hogy nem kellene az első tölténytárral mindent kipufogtatni a virtuális valóságba. A befogadónak is időt kellene hagyni, hogy megeméssze és feldolgozhassa a látottakat, bár a mostani helyzet ritkán adódó lehetőség is fontos színházi momentumok felidézésére. Kétségtelenül jó szemelgetni a megnyíló képzőművészeti vagy zenei archívumok kínálatából, fennáll viszont a veszély, hogy az élmény ugyanolyan nyomtalanul múlik el bennünk is, mint amilyen gyorsan eltűnnek majd ezek az archívumok a nyilvánosság elől, ha majd korábbi megszokott életrendünk visszatér.

– Művészi kreativitásra teljességgel alkalmatlan a bezártság, az ingermentes életmód? „Berozsdázhat” a színész egy ilyen helyzetben?
– Bizony be. A színházművészet jellemzően közösségi művészeti forma, egymagamban nem igazán tudok színházat csinálni. Egy-két alkalommal talán, de a megújulásra kevés lehetőség adódik. Miután ez adok-kapok műfaj, ha nem érkezik megfelelő visszajelzés a partnerem részéről, folyamatosan ugyanabban a faltól falig dimenzióban mozgok, és észre sem veszem, mert az érzékeim is eltompulnak időközben. Egy ilyen járványhelyzet képes visszavetni a színházi alkotót, még akkor is, ha a megváltozott körülményekben is vannak kiaknázható lehetőségek. Jómagam igyekszem saját tartalmakat gyártani, különböző közös projektekben is részt veszek, amelyek egy-egy fontos témát, évfordulót járnak körül. Az egyetlen esélyünk, ha nem tévesztjük szem elől egymást, megpróbáljuk fenntartani a kapcsolatainkat. Ez nem folyamatos telefonálgatást vagy egyéb virtuális kommunikációt jelent. Ráadásul a kapcsolattartásnak az a formája is létezik, amikor az ember szellemileg rendbe teszi magát, újra „viszonyba” kerül saját magával, és a későbbiekben már egy letisztultabb valójában nyilvánul meg, ezáltal új alapokra helyezve egyéb kapcsolatait is.

– Vannak dolgok az életében, a tervei között, amelyeket visszahozhatatlanul elsodort a megbolydult idő?
– Igazából mostanában kezdem megérteni, amit megboldogult édesapám mondogatott még a gyakorlati kommunizmus, az akkori lehetetlen világ idején: fogalmatok sincs, mit jelent a nyomorúság. Olyasmit tapasztalunk manapság, amiből akár hasznunk is származhat, ha kellő nyitottsággal viszonyulunk hozzá. Az eddigi életformánk bizonyos tekintetben biztosan megváltozik, egy időre valószínűleg beszűkülnek a lehetőségeink. Ha viszont azokat a távolságokat és mélységeket, amelyeket eddig térben és pénzben mértünk, megpróbáljuk befelé, magunkban is megkeresni, nem biztos, hogy vesztesként jövünk ki az egészből. A kolozsvári belvárosi unitárius templom falára nemrég felfirkálták Fodor Ákos egyik haikuját: „Minden veszteség fájdalomba csomagolt megkönnyebbülés.” Tömény megfogalmazása annak, ami mostanában történik velünk.

Laczkó Vass Róbert
Színművész, előadóművész. Gyergyóremetén született 1976. július 24-én, 1995-ben érettségizett a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színházművészeti Karán végezte 2000-ben, azóta a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja és a Kolozsvári Magyar Opera munkatársa. Bemutatkozott a Kolozsvári Román Opera, valamint a budapesti Magyar Állami Operaház színpadán is. Pályafutása során nemzetközi rangú rendezőkkel dolgozott együtt, kortárs zeneszerzők és neves karmesterek munkatársaként pedig több zenedráma országos és ősbemutatóján, televíziós és lemezfelvételein volt közreműködő. Tizenkét önálló irodalmi és zenés előadóestjét játssza rendszeresen, verseit és publicisztikáit különböző írott s elektronikus kiadványokban jelenteti meg. További munkássága: Nyitott szemmel című beszélgetőestek, öt beszélgetőkönyv, három verseskötet és egy fényképalbum szerzője. Világjáró címmel fotósorozatot jegyez a kolozsvári Keresztény Szó katolikus magazinban, amely 2018-ban nívódíjas lett. Az EMKE 2019-ben Gróf Bánffy Miklós-díjjal tüntette ki.