Több mint egy hónapnak kellett eltelnie, míg az online oktatásról valamiféle útmutatót kiadott a szaktárca, ám mint kiderült, sok köszönet abban sincs. Szabályokat fektet le, kötelezővé tesz, ellenőriz, de valós segítséget nem ad. Jó román módra „egyértelműen” meghatározták, mi a minisztérium, a tanfelügyelőségek, az oktatási intézmények, a pedagógusok és a diákok teendője, felelőssége, de a megvalósítás mikéntjéről már nem rendelkeznek. A miniszter csak annyit szögez le: „Annak a tanulónak, aki rendelkezik internettel, és be tud kacsolódni a távoktatásba, kötelessége részt vennie a tanárok online óráin”, no meg, hogy a digitális eszközökkel nem rendelkező tanulók megkaphatják az iskolák számítógépeit, táblagépeit, ha szüleik vállalják a felelősséget ezekért.

A minisztérium tehát másfél hónap után nem megoldást kínál, csupán az ellenőrzést terjesztené ki. Az ugyanis nem kerül pénzbe és gyakorlatuk is számottevő benne. Még abban sem tudtak támpontot nyújtani, hogy pontosan mit értenek online oktatás alatt, vagy hogy milyen platformok használatát, milyen módszerek alkalmazását ajánlják.

Néhány héttel ezelőtt még arról értekezett a miniszter asszony, hogy sürgősen igyekeznek majd eszközökkel felszerelni azokat, akik leginkább rászorulnak. Most, hogy a tanév végéig a virtuális térbe költözött az oktatás, erről már szó sem esik. Az önkormányzatok, iskolák térfelére pattintják a labdát, pedig a legérintettebb, legszegényebb térségekben azoknak sincs módjuk több tíz, esetleg néhány száz számítógépet, táblagépet beszerezni. A valóságot tükröző számok pedig lesújtóak: az országos diákszövetség adatai szerint 300 ezer iskolás gyermeknek nem áll rendelkezésére semmilyen eszköz, hogy bekapcsolódjék a virtuális tanításba, a kolozsvári Közpolitikai Intézet hétfőn közzétett felmérése szerint az erdélyi magyar diákok csupán fele részesülhet interaktív digitális oktatásban, 40 százalékuk legfennebb sms-ben, e-mailben vagy a közösségi hálón kap elvégzendő házi feladatot. Nagyon valószínű, ez az arány román társaiknál sem jobb.

Harminc esztendeje kezelik a mindenkori román kormányok mostohagyermekként az oktatást és az egészségügyet. Ide mindig túl kevés pénz jutott, e két ágazat ritkán volt több, mint politikai kalandorok ámokfutásainak terepe. Talán csak a jó szerencsének köszönhetjük, hogy – legalábbis eddig – a járvány nem kényszerítette teljesen térdre a kórházakat. Az oktatást azonban igen, és ilyen vezetőgárdával talpra állásra sincs esély. Legfennebb csak kínkeserves továbbvánszorgásra.