Mózes László
Sóvárogva néz ki az ablakon. Elégtelen vigasz, de lát néhány fát, csenevészek, nem igaziak, de legalább zöldülnek. Olykor még madárdal is beszivárog. A zöld változatai és a szaladgáló szél a szabadság emlékét idézi, még így, tömbházak közé szorítottan is. A szabadságét, mely oly nyilvánvalónak és örökkévalónak tűnt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Hát bebizonyosodott, hogy nem az.
Diktatúrában cseperedett, ismerte valamelyest a tiltások és a megszorítások, illetve a nincstelenség hatalmát, mégis, mostani bezártságát nehéz elfogadnia, noha a mostani állapot nem azonos az 1989 decembere előttivel. Mégis, e bezártság fakó gondolatokat ébreszt, s nehezebben viselhető, mint az elmúlt harminc évben bármi más. Alattomos és bizonytalan vírusidő, mely a mindenkori, ám egy ideje feledésbe merült kiszolgáltatottságra figyelmeztet. Pedig a megállapítás, miszerint a természet csapásaival szemben erőtlenek vagyunk, már annyira elcsépeltnek tűnt, hogy akár azt is remélhettük, e közhely igazságtartalma szép csendesen szertefoszlik…
Néz tehát ki az ablakon és örül a fénynek, a levegőnek. Most ennyi jut. Meg az, ami a falakon belül maradt, a maga egyhangú, ám mégis intenzív lüktetésével. Ennyi most az élet, és ez sem kevés. Csak rosszabb ne legyen, mondja, ki tudja hányadszor. Ha teheti, emlékképeket is pörget.
Örül annak, hogy március derekán még elmehettek az utolsó, kisbakancsos apróságokat felsorakoztató kiruccanásra itt, a város körül. Banális túra Sepsiszentgyörgy határában, ám most ezek a leegyszerűsített szépségek is felértékelődnek. Kívánhat-e többet, mint egy tüdőnyi friss levegőt a Bíróné-pusztáján?
Bizony, lehetséges, hogy jó ideig be kell majd érnie az efféle célpontokkal. Ám ez a lehetőség nem keseríti el, sőt. Régóta vallja ugyanis, hogy alig értékelt és meg nem becsült természeti adottságok közvetlen közelében élünk, s közönyösen szemléljük, hogy azokat szétfaricskálják, szeméttel szórják, bamba juhok szétrágják, s közben hibbant kutyák vicsorítanak az arra járókra. Pedig egyszerű szépségű kis övezetek húzódnak kőhajításnyira tőlünk, levegővel és zölddel, fákkal és füvekkel színezve. S hogy mi hiányzik most leginkább? Például az előbbiek.
A mozgás, a zöld, az egészséges életforma biztos alapja. Hogy sokakat ez eddig nem érdekelt, hát lelkük rajta, de miután alapjaiban inog majd meg a tömegturizmus, talán ez a szemlélet is megváltozik. Talán. Talán felelősebbek leszünk közvetlen környezetünkkel, s minden mással, ami életet és értéket jelent…
Nézi tehát azokat a márciusi fotókat, előveszi majd a régebbieket is, s enyhe elégtételt is érez, hogy eddigi elképzelései, vágyai, a természet közelségét kereső szabadságélményei nem zsákutcába vezették, hanem vállalható irányba. Örül ennek, s bizakodó is egyben, hogy mindazokkal, kikkel lélekben közelséget érez, továbbra is ott kereshetik majd a szabadságot, ahol az meg is található.
De szomorúságot is érez amiatt, hogy kedvenc hegyeit, fáit, füveit mindeddig nem kereste szívóssággal, következetességgel. Engedett elveiből, noha nem kellett volna. És eközben gyarapodtak pótolhatatlan veszteségei.
Elment örökre két barátja is, akikhez ragaszkodott, ám nem fordított elegendő időt rájuk, beérte a múltbéli emlékek felelevenítgetésével. Pár hete, pontosan a mostani bezártság első napján, este tudta meg, hogy régi baróti barátja, a legendás olaszteleki Barlangi Medvék Barlangászklub egyik tagja, kivel nem csupán a Vargyas-szorosban, hanem távolabbi szurdokokban is közösen szemlélődtek, örökre eltávozott.
A különleges humorú Imre bá – Szabó Imre geológus és sírkőfaragó – halála megdöbbentette, hiszen hatvanhárom évesen is életerős, jó kedélyű, Erdővidék természeti adottságait fontosnak tartó, cselekvő emberként ismerte, s mindig csak halogatta, hogy majd legközelebb elmegyünk, kirándulunk, beszélgetünk. Hát, addig halogattuk, drága Imre bá, hogy már nem mehetünk sehova, csak magunkba fordulhatunk, szomorúsággal, tehetetlenül, keseredetten…
Pedig, évekkel ezelőtt, egy rövidke Vargyas-völgyi őszi kalandozás után egyik barátjával még meglátogatta, s bizony jókat nevettek, mint rég, miközben ő kövületeit és ásványait mutatta, s kalandjairól mesélt. És terveket is szőttek, hogy legközelebb erre, meg arra kellene menniük. Legutóbb, 2018 őszén találkozott vele a Vargyas-szorosban, szintén néhai jó barátjuk, Dénes István emléktúráján, derültek, fényképeket készítettek. Búcsúzásként pedig koccintottak is egyet, a barlanghoz vezető lépcsők alatt…
Ma már nem tehet egyebet, őrzi a közös fotókat az Almási-barlang bejáratánál, egyiken Imre bá éppen egy jó nagyot nevet, másikon pedig csak néz valamerre, háta mögött pedig mindent eltakar a barlang sötétje, a csend világa…
Hát így telnek napjai. Sóvárogva néz ki az ablakon, emlékképeit, a szabadság rejtett képkockáit nézegeti, ám eközben rejtett kamerájával jövőképeket is próbál keresgélni.
