A románság örömmel üdvözölte a március 15-én Pesten, majd kilenc nappal később Kolozsváron is kirobbanó forradalmat, valamint a magyar kormány által ígért társadalmi és gazdasági átalakulást, ám idővel kiütköztek a román–magyar ellentétek. Az első probléma az volt, hogy a forradalom Magyarországhoz képest Erdélyben jóval lassabban valósította meg reformjait: a meghirdetett unió létrejöttéig a fejedelemség ügyeit a Gubernium intézte, amely közvetlenül a Habsburg-udvarnak volt alárendelve, és nem állt érdekében a magyar forradalom gyorsítása. Másfelől Magyarországon az éppen ülésező országgyűlés gyorsan meghozhatta a polgári szellemiségű áprilisi törvényeket, Erdélyben azonban nem volt országgyűlési időszak, így a forradalom utáni napok eufóriája után ugyanolyan hétköznapok következtek, mint március 15. előtt.

Az Erdélyben élő, főleg román nemzetiségű jobbágyok bizalmatlanná váltak, mert a megígért jobbágyfelszabadítás, a zömmel magyar földesuraknak járó adók és a robot eltörlése késlekedett. A zömmel egyházi személyekből álló román értelmiségnek még egy sérelme volt, nevezetesen, hogy a pesti kormány európai mintájú liberális nemzetállamban gondolkodott, amelyben ugyanazokat a jogokat ígérte az ország valamennyi polgárának, így azok anyanyelvüktől, nemzetiségüktől függetlenül a magyar politikai nemzet részévé váltak.

A románok szerették volna elismertetni magukat önálló nemzetként; annak ellenére, hogy Erdély lakosságának 53 százalékát tették ki, nemesség híján nem voltak „rendi nemzet”, így az unióról döntő országgyűlésen sem képviseltethették magukat. A George Bariț vezette marosvásárhelyi jogászok már március 24-én folyamodványt írtak V. Ferdinándhoz, és az április 30-i, Balázsfalvára összehívott gyűlés célja is a nemzeti követelések kinyilvánítása volt. Román részről az unió mellett főleg görögkatolikusok, a Leményi János (Ioan Lemeni) püspök és Alexandru Sterca-Șuluțiu vikárius vezette párt állt ki, de ők gyorsan háttérbe szorultak, mert türelmes politikájuk nem felelt meg a románoknak, akik úgy vélték, a reformok bevezetése földesuraikon (a magyar nemeseken) bukik el. A román–magyar szembenállás gyakran jobbágy és földesúr ellentéte volt, ami tovább növelte a feszültséget. Balázsfalván az egyik népszerű párt vezetője a Gazeta de Transilvania szerkesztője, George Bariț lett, aki úgy vélte, a románok az uniót csak nemzeti jogaik és nyelvhasználatuk elismerésével fogadhatják el. Ekkor még Bariț támogatói között volt Alexandru Papiu Ilarian történész-nyelvész és a későbbi fegyveres ellenállás egyik vezetője, Avram Iancu is.

Barițnál radikálisabb és a jobbágyok körében népszerűbb elveket hirdetett Simon Bărnuțiu. Elutasítva bármilyen alkut a magyarokkal, ő az uralkodótól akarta megszerezni jogaik szentesítését, már ekkor felvázolva a „román fejedelemségek” egységének tervét. A Balázsfalván összegyűlő románok ugyanakkor nem látták át a birodalmi politikát, és abban a téveszmében éltek, hogy a Bécsben uralkodó V. Ferdinánd (ur. 1835–1848) a „jó király”, akinek segítő szándékát a magyarok hiúsítják meg – holott éppen a válságban lévő császári udvar próbálta meg minden eszközzel hátráltatni a magyar korona területein a polgári átalakulást. A Habsburgok kihasználták a románok tévedését és a meglévő konfliktusokon túl az erdélyi főhadparancsnokságot vezető Puchner Antalon (Anton von Puchner) keresztül szították a magyarok és románok ellentétét.

Az április 30-i gyűlés után a Gubernium engedélyezte a május 15-én tartott román nemzeti gyűlést, amely 16 pontban fogalmazta meg követeléseit: az Andrei Șaguna püspök és Bărnuțiu által fogalmazott kiáltvány a román nemzet elismerését, nyelvi jogokat, független román ortodox egyházat és iskolahálózatot kért, továbbá a román fejedelemségekkel szembeni vámok eltörlésének, illetve a Batthyány-kormány polgári reformjainak a bevezetését és a románság arányának megfelelő politikai képviseletet akart elérni. Az 1848. május 29-én összeülő erdélyi diéta végül a románok nélkül szavazta meg az uniót, a pesti kormány pedig a későbbiek folyamán sem volt hajlandó nemzeti jogokat adni, a jobbágyfelszabadítás pedig a termőföldek kis területéből adódóan nem hozta meg a kívánt eredményt.

A bécsi udvar Horvátország és a szerbek után az erdélyi románság körében is kihasználta a nemzetiségek közti feszültséget, s Puchner tábornok már a nyár során fegyverkezésre szólította fel a románokat. Karl Urban határőrvidéki főkapitány, valamint Avram Iancu vezetésével sorra jöttek létre paraszti alakulatok, melyek a nemzetőrségről szóló magyar törvényeknek sem mondtak ellent. Közben a Batthyány-kormány és Jellasics bán, illetve a szerbek között kirobbant a fegyveres konfliktus. Jellasics szeptember 11-én lépte át a Drávát, a szerbek június óta fegyverben voltak. A Batthyány-kormány megbízásából ezért Erdélyben is megkezdődött az újoncozás a honvédseregbe, ami a Puchner által hergelt románokat arról győzte meg, hogy Pesten az ő megsemmisítésükre törnek. Az utolsó balázsfalvi gyűlésre már háborús hangulatban került sor 1848 szeptemberében, ahol a feltüzelt jobbágyok fegyveresen jelentek meg (...), előrevetítve a szomorú folytatást, a feszült légkörben kipattanó erőszakot, a közelgő polgárháború vérengzéseit.

Tarján M. Tamás (Rubiconline)