Hetek óta csak a megszokott négyzetmétereken belül közlekedem, ott már megvannak a bejáratott útjaim, a kuckóm, a tornasarkom (megfogadtam, hogy mindennap használom...), a már berögződött mozdulatsoraim stb. Ott biztonságosan teszek-veszek. Aztán amint kilépek az életbe, elboldogtalanodom. Szóval ezzel magyaráztam a mai ügyetlenkedést. Elszoktam a kinti tevékenységektől. És lassan az emberekhez való viszonyulástól is. Hát ez a nyavalyatörés már csak ezzel jár. Kíváncsi vagyok, hogyan boldogulunk majd, ha lassan előbújhatunk megint ebből a ránk kényszerített védettségből. Mint a kisgyermekek, újból meg kell tanulnunk beszélni, járni, bemérni a terek arányait? Lehet, hogy ütközünk majd egymással, mint a ligeti kis villamos autók? Ilyenek jártak a fejemben, miközben vezettem az apám felé. (Már az autóban is kezdek elbugyutásodni.)

Nem megyek be az apámhoz, az öcsém lehozza a kenyeret, amelyet nekünk sütött, én átadom az édességet, amelyet az apámnak vettem. És a sört az öcsémnek, jár neki a kenyér fejében. Beszélgetünk. Az öcsémmel kellő távolságban, az apámmal még inkább, ő az ablakban könyököl. Hetek óta alig látom, ölelésről szó sem lehet. A hangokra kijön a teraszra egy szomszéd, bekapcsolódik a beszélgetésbe. Nincs ebben semmi drámai, röhögünk a helyzeten, mi mást tehetnénk, de azért mielőtt visszaülök az autóba, felkiáltom az apámnak, hogy „szeretnélek már megölelni, a hócipőm tele van”. Mire a szomszéd kacagva visszakérdez, hogy mi? Mire én még hangosabban, hogy „a… tele van”. Rádióban, tévében itt fütyülni szoktak, vagy azt írni, hogy nyomdafestéket nem tűrő kifejezés. Bocsánat, de kikívánkozott belőlem. Azt sem bántam, ha az egész negyed hallja, úgyis mindenki így lehet ezzel. Együttérző szomszéddal, tőlem elszakadt családtagokkal közös derülés után autóba be, tekerés haza.

Ülök a teraszon a gyermekkel, élvezem a tavaszt és a beszélgetést ezzel a drága kamasszal. Aztán írom, amit most írok, utána készítek valami vacsorát a konyhában. A megszokott négyzetméterek biztonságában. A körülményekhez képest továbbra is rendben vagyunk. Csak a... hócipőm van tele, hogy nem ölelhetem, akit kéne.