Álldogálnak az emberek egyik lábukról a másikra az utcán, tartva a távolságot, mindenki vár, hogy sorra kerüljön. Beállunk mi is a feleségemmel. Mindjárt tizenegy óra. A feleségem toporog mellettem, kezében forgatja a postáról kivett csomagocskáját, kérlel, ne álljunk itt, ő kíváncsi, hogy azt kapta-e, amit online megrendelt. Viccesen mondom, hogy Kínából biztos jót küldenek.

Ekkor a sor végére érkezik egy bácsi. Nem is kérdés, hogy elmúlt már hatvanöt éves, és hogy tizenegyig nem fog bejutni. Feleségem szól, hogy hívjam előre. Indulok hátra.

– Tessék előbbre jönni, akkor biztos, be fog jutni tizenegy előtt.

A bácsi hálálkodik, nevemen szólít. Majd indul előre. A mögöttünk állók finoman szólva is úgy néznek ránk, mint idióta marslakókra. A maszkok sem tudják eltakarni a megvető, felháborodott tekinteteket. Megnyugtatjuk őket, hogy a bácsi ugyan elénk állt, de mi a helyére állunk. Hátra. Mögéjük. De a tekintetek nem változnak. Örülök, hogy a bácsi bejutott az üzletbe. A feleségemmel jól telt az idő. Egy interneten látott kínai videó jut eszünkbe, amikor egy sorban álló fiatalember előreengedi az idős beteget, és mindenki beáll mögé. Mert ott egyetértenek a figyelmes udvariassággal. A videóban.