1963-tól, mióta a főiskoláról hozzánk szerződött, a legeldugottabb települések többnyire fűtetlen művelődési házainak tenyérnyi színpadai is perzselő dobogók voltak számára. A mezítlábas gyermekkorból éppen csak felcseperedett, gyakran vállon veregetett színházban való szolgálat számára kihívás volt a javából. Vállalta. A felnőttkorba ért társulattal együtt nőtt fel az egyre jelentősebb feladatok megoldásáig, amikor igazán felfigyelt rá a közönség. A megérdemelt sikert alázattal kezelte. Ez az alázat kitartott nyugdíjaskoráig.

Mint cseppben a tenger, fénylik fel lassan előttem kollégám arca, akinek egy lélekből születő, soha el nem hervadó virágcsokrot szeretnék átadni búcsúzóul.
Megszólal a telefon. Nagy B. Sándor jelentkezik. Hosszan sorolja a szerepeit, érdeklődik, hogy mit lehetne kiemelni. Lépésről lépésre sejlik fel előttünk egy színes komédiás élet, miközben megszületik bennem a felismerés: művész volt a javából. Az újságíró hangja is tiszteletről tanúskodik. Ez a hang az első szál virág abban a láthatatlan csokorban.

Szól a telefon. Hatéves volt Zsuzsa, a nagyobbik lányom, amikor első mondatát kimondta a színpadon. Az első partnere Darvas Laci volt, aki néhány évvel később egy Andersen-mesében az édesapját játszotta. Ő így emlékezik: Egyszer Darvas Laci kijött a színpadról, belépett az öltözőbe, és csak ennyit mondott: „A taps a levegőben volt. Ott is maradt...” Laci színész házaspár gyermeke volt, egy székelyföldi vendégjáték idején született Gelencén. Gyakran kérdeztem tőle: van-e legalább egy márványtábla a gelencei művelődési ház falán? „Van-van – mondta a tőle megszokott iróniával –, csak éppen egy villanyóra van rajta...” A második szál virággal a humorára emlékezem, mely nem olcsó bohóckodás volt, hanem bölcs irónia.

A konyhából bekiált a fiam: „Én Laci bácsit nemcsak színpadról ismerem, hanem a ringből is. Bokszbíró volt, emlékszel?” Mennyi mindent elfelejtettünk róla. A film is felfedezte, két olyan román alkotásban is láttam, melyben az ő szuggesztív jelenléte adta a pillanat savát-borsát. Díszletet és jelmezt is tervezett jó ízléssel egy olyan előadásnak, amelynek a főszerepét is ő játszotta: A bíborszínű virágnak. Édesapjától örökölte a faragási szenvedélyt és tehetséget, amelyből remekbe szabott képmások születtek a keze nyomán. A magyar költészet fába vésett arcképcsarnoka. Milyen szép lenne egy Darvas apa-fia kiállítás az előcsarnokban egy színházi világnapon. A harmadik szál virág legyen a sokoldalú tehetsége ellenére is hivalkodás nélkül élő művészé.

Egykori pályatársunk, Gazda Zoli gondban van – derült ki a következő telefonhívásnál. „Egy könyvekből álló kis csomagot raktunk össze Kálmánnal (Debreczi), hogy műtét utáni helyhezkötöttségében érezhesse: a kollégák gondolnak rá. Most mit csináljunk a könyvekkel?” Ez a gond is megér egy szál virágot.

Kati lányom Udvarhelyről telefonált. Két alkalommal is játszott Lacival, Balogh András, majd Schlanger András rendezésében. „Kicsi koromban mindig úgy képzeltem – mondja a telefonba –, mint egy nagy, bölcs, erős tölgyfát, amely mellett biztonságban érzi magát az ember.” Újabb virágszál.

A Fizikusokban mi, nyugdíjasok nyomozókat alakítottunk. A feladatunk jelentéktelen volt, bárki eljátszhatta volna. Darvassal jelenésre vártunk az öltözőben. Sok mindenről beszélgettünk, életről, hivatásról, még a halálról is. Elmesélte, hogy szenvedélyes hegymászó. „Amikor felérek a csúcsra, elmondok egy miatyánkot” – mondta. Az ügyelő színpadra szólított, felálltunk. Szent pillanat ez a színházban. Álltunk egymással szemben, zavarban voltunk, hogy mit is mondhatnánk egymásnak. Sikert nem kívánhattunk... Váratlanul átöleltük egymást. Azt hiszem, akkor lettünk barátok. Ahogy a színpad felé mentünk, lopva megnéztem, vajon megvan-e a kellékem. Mosolyogva megjegyezte: „Vigyázz, mert az előadás nem rólunk szól!”

A fiatal kollégák felszabadultan játszottak a színpadon, mint a gyermekek új labdájukkal. Egymásra néztünk, és valószínűleg ugyanarra gondoltunk: nekünk most csak rongylabda jutott. A tekintetéből azonban ezt olvastam ki: de ugyanazzal a hittel kell játszanunk, mert egy csapat vagyunk.

A merészen kísérletező Figura Stúdiósokkal való közös sors vállalása kockázatos vállalkozás volt a hagyományos színjátszáson felnőtt sepsiszentgyörgyi kőszínháznak. Egyik legnagyobb próbatétele ennek a kockázatnak a Vízityúk című előadásban való részvétel volt, amikor mindent el kellett felejtenünk, amit addig csináltunk. Nehezen hittük el, hogy túléljük. Nagyot néztünk, amikor egy magyarországi megmérettetésen a legfőbb színházi szakember nyilvánosan kijelentette: „Gratulálok, gyerekek, ugyanazt csináltátok, amit a figurások!” Ennek a színháztörténeti pillanatnak az egyik főhőse Darvas Laci volt, aki jó ösztönével nagyszerűen ráérzett a figurásokkal való közös játék ízére. Mintha ebben az abszurd történetben is felsejlő humorban teljesedett volna ki ez a küzdelmes, állandó szolgálatban lévő komédiás sors, melynek aranyfedezete az alázat volt. Az az alázat, mely elegendő volt ahhoz, hogy egy rongylabdával a zsebében is beálljon társai közé...