Az utóbbiak nemes belseje háborog, és oly erős indulatok tartják nyomás alatt nyúl(t)agyukat, ennek folytán nem tudnak kovászolni, ui. a mindig ugrásra kész ártó szándék és a méltánytalanság-gyakorlás gátlást szenvedett sajátságos kolonialista etikájukban.

Vágyaik szerint olyan direktort kell állítani a multikulturális intézmény élére, aki csak az állam nyelvén parancsolgat, és a könyvtárosokból (többségükben nők) nemzeti karszalagos rohamosztagokat szervez tudatmódosító céllal. Vaskalap kötelező.

Az efféle vágybeli igazgató irtóhadjáratot vezényelne a (magyar) szellem és a betű, a világ és a (közömbös) együttlétezés ellen. Igaz, sikere kajsza lenne, ui. a szocialista homogenizáció is csak kudarcos-kukacos maradt ezen a tájon.

Többször is jeleztük, hogy aki a magyar nyelvet képtelen megtanulni tömeges székely környezetben, több ezer beszélő között — az bizony elmegyenge, szellemileg retardált. Aki nem akarja elfogadni a realitásokat és igazodni azokhoz, az vak és gyengén látó, ködfaló és ostoba.

Ha feltételként az angol nyelvtudást írták volna ki, pláne párizsit (parizer cu soia), akkor gond egy szál se, de hát mit tegyünk, Háromszéken mindhárom székben székelymagyarok ülnek, esznek, élnek, így beszélnek, ez tehát a helyi világnyelv. Illik megtanulni.

Azt is megírtuk, nem is egyszer, hogy kétféle gyarmattartó etika létezik. Az angolok megtanulták a bennszülöttek nyelvét (local idioma), a francőzök nem. Bukarest (régi) urai és új küldöncei, a nemzetkertészek vigyázó szemüket Párizsra vetették, s a magyarokat (meg)vetették, megvetik. Szomszédaink folyton sértetten viselkednek, felhúzzák római sasorrukat, összeesküvést szimatolnak. Holott ha ott akarnak meggyökerezni, s nem szenvednének Agache-kórban, akár urasan is élhetnének. Ti. a Miatyánk országra és hatalomra utaló sorait bátran magukra vonatkoztathatják jó ideje. Mínusz a dicsőséget.