Minap hallottam egy szegedi sebészorvos felhívását: kérem, óvatosabban barkácsoljanak, mert annyi ujjat ilyen rövid idő alatt még soha nem kellett össze- és visszavarrnom, mint az elmúlt hetekben. Tény, hogy vírusidőkben sokan otthoni kényszernapjaikat mindenféle bütyköléssel töltik, legyen az villanyszerelés, hímzés, faragás vagy ékszerkészítés. Mi ezúttal arra voltunk kíváncsiak, mit csinálnak a székely ezermesterek. Akik minden körülmények között csillapíthatatlanok, akiknek létszükségletük, hogy dolgozzanak.
A semmittevés kész betegség
Virtuális körsétánkat Balázs Antal faragóműhelyében kezdjük, kora délelőtt Anti bácsi már jócskán beleizzadt a munkába. De nem azért, mert a 84-et elrúgta, hanem mert már reggel óta üti a vésőt. Ezúttal is különleges alkotáson dolgozik: trianoni emlékművet készít Csólyospálosra, arra a kis magyarországi településre, ahol már több munkája áll közterületen. Nyolc kopjafából fog állni az emlékmű, a középső, legmagasabb az anyaországé, körülötte a leszakított részek: Délvidék, Muravidék, Drávaszög, Őrség, Felvidék, Kárpátalja, Erdély emlékoszlopai, mindenik magasságát az ott élő magyarok lélekszáma határozza meg. A kopjafák tövénél „egy iszonyúan nagy”, fekete színű százas szám lesz elhelyezve, utalva a kerek évfordulóra. Ugyancsak trianoni emlékművet készít Anti bácsi Szotyorba is, ez egyszerűbb kivitelezésű lesz. És – bár ezt nem látjuk, hiszen telefonon értekezünk – jónéhány kifaragott kopjafa vár még az eresz alatt, hogy amikor eljön annak az ideje, felállíthassák megrendelőik temetőkben, templomok tövében.
Anti bácsi ilyenkor sem szenved hiányt megrendelésekben, „csak győzzem csinálni”, mondja. És csinálja is szívesen, „nekem nem kell a négy fal, azt nem nekem találták ki, nekem a semmittevés kész betegség”. Ahol kis műhelye van, ott nagyon ritkán jár ember, ő meg nem megy máshová, csak oda. Igaz, múlt héten még el kellett „szöknie”, de most már a nyugdíjasok is kijárhatnak reggel héttől, és ő ezt ki is használja. Nagy tudású orvosprofesszor ismerőse tanácsát megfogadva dolgozik a szabad ég alatt, „mert a jó tavaszi napfény a legjobban öli a vírusokat és bacilusokat a levegőből, feltölti a szervezetet D-vitaminnal, növelve ellenálló képességét”. Javallja is mindenkinek, aki teheti, minél többet legyen a szabad levegőn, persze, nem úgy, hogy „a parkban egy padra leülnek négyen és fossák a szót”, hanem értelmes munkát végezve olyan helyen, ahol a közelben nincs ember, „az sokkal többet ér, mint a négy fal között hervadni, ahol olyan színed lesz, mint a jaurtos üvegnek”.
Stressz nélkül, nyugodtan
Babos Attila egy asztalosműhely vezetője, kicsit megcsappant az utóbbi időben a rendelés, de azért akad, „ha az ember mozgolódik, akkor van munka”. Igaz, túlórázni mostanság nem kell, szombatonként sem dolgoznak – így viszont több ideje akad saját tervei kivitelezésére. Babos Attila ugyanis repülőgépjavításra szakosodott. Előbb épített egyet közösen repülőmérnök fiával, a Székely Szellő már jó ideje el is készült, de mert nem akadt üres hely egyetlen környékbeli repülőtéri hangárban sem, hát nem tudták a repüléshez szükséges engedélyeztetési folyamatot elindítani. Hamarosan ez a gond is megoldódik, mire Csíkszentmártonban felépül az irányítótorony, ürül hely az ottani hangárban, és akkorra a hatóság is dolgozni fog. Addig is Attila minden nap megsimogatja a Szellő szárnyát, törzsét, és folytatja az egyéb repülőgépek javítását. Egy törött Bergfalke vitorlázógépen dolgozott az utóbbi hónapokban, most be tudta fejezni, közben épít még egy ultrakönnyű gépet is, és egy másik javításra váró géptörzshöz készíti elő a faanyagot. „A repülős projektek mennek, a cég döcög, nyugalom van, nincs stressz”, mondja Attila. A bevezetőben említett szegedi orvos felhívása jut eszembe, és – utalva arra, hogy egyik ujját sok évvel ezelőtt valamelyik szerszámgép lekapta – rákérdezek: ugye, több ujjadat nem vágtad le? „Nem, még csak szálka se ment a kezembe”, válaszolja nevetve.
Értelmesen, okosan
Fekete Márton az órák szerelmese, azaz nem csak szerelmese, hanem javítója is. Javarészt autodidakta módon sajátította el a mesterséget, az évtizedek során különféle órákat vásárolt meg, azokat idővel működőképessé tette. De még akad a szekrényben javításra váró órája, és most azok kerültek sorra. Valamikor a nyolcvanas évek elején vett egyhavi előlegéért, 400 lejért egy működésképtelen szekrényórát, asztalosmunkát is kellett végezni rajta, de az igazi szakértelmet az egyik törött fogaskerék igényelte, abba nyolc fogat kellett beültetni, hiányzó nagy mánusa helyett a kicsi mutató mintájára újat készíteni – hát most az is elkészült, „olyan szépen működik, hogy le a kalappal”, mondja lelkesen Marci. Erről magam is meggyőződhettem, beszélgetésünkkor épp ütött az óra, tisztán csengő, éles hangon.
Marci egyébként bosszankodva meséli, hogy nem érti azokat, akik panaszkodnak, hogy nincs mit csinálniuk otthon. Ő a tömbházban is mindig talál valami foglalatosságot, minap a megrongálódott konyhabútor sarkát javította meg, aztán a lánya kabátjának kiesett patentje helyett készített másikat Trabant fékpofájának nittszegéből, „ezek mind kicsi, apró dolgok, de nekem az a hitvallásom, hogy amit egyszer tudok, azt megjavítok”, mondja. És ha már kifogyott a bütykölnivalóból (van még három javításra váró saját órája!), hát olvas, a történelem, az állatvilág különösképp érdekli, otthonülésre ítélve is értelmesen, okosan tölti idejét.
