Úgy indult el a három munkás a sepsiszentgyörgyi IMASA kapujából, hogy innen kezdődően nem néz se jobbra, se balra. Irány a söröző, ha van sör hallal, mert árukapcsolások időszakát éltük. Az állott halat el sem vette senki, maradjon a következőnek, toldották meg a köszönömöt.
A lényeg az, mindent kitaláltak volna, hogy ma ne kelljen tapsolni, még kevésbé ékezet lenni a gyárral szemben levő stadion gyepén, amikor embermozaikból kiírják: Pace – Béke. Semmilyen béke alkatrésze nem lesznek, elvégre vasmunkások, ennyire azért mégsem lóghatnak a levegőben. És jött a gólyafosos hasonlat a levegőben, zsörtölődés. Pedig még az ékezetek közelébe sem engedték volna a hatóságok egyiküket sem, mert oda mosolygós pionírok kellettek, nem munkába belefáradt, lekókadt szájszélű proletárok.
1989 áprilisában Ceaușescu bejelentette: Románia utolsó baniig, rekordidő alatt törlesztette 21 milliárd dolláros adósságát, kijelentve, többé senkinek sem fizetünk sarcot. A párt plenáris ülésén történt bejelentést népgyűlés követte, előbb Bukarestben, majd jöhetett a vidék, örömünnep itthon is. Na, ezt kerülték ki mindhárman, megtalálva a blokkok közé vezető rövidítőt, elhagyva a sarokra kiállt, tökmagot áruló cigány asszonyt, jobbra pillantva ünneplőbe öltözött aktivisták csapata, román népviseletben, elnökünk és felesége arcképet közömbösen lóbáló néptánccsoport. Itt kellett láthatatlanná válni, hirtelen balra kanyarodva: a legelő lovak között a fotóson kívül senki nem törődött velük. Őket pedig a fényképezőgép hagyta hidegen. Pedig amikor utolsó fityingig kimászik az adósságból, örül az ember. Csakhogy ma meleg vizes nap van. Öttől hatig az egész családnak fürödni kell, és lehet, hogy osztják a személyenként járó havi fél csomag vajadagot, esetleg húst is, majd előkészíteni a gyertyákat az esti áramszünetre. Bár már a Megyei Tükör is hozta a lényeget zárójelben, de kiemelve: „Taps. Taps és éljenzés, Ceaușescu és a nép! Az összes jelenlévő felállva, szoros egyetértésben hosszasan élteti a Román Kommunista Pártot.” Aztán a stilizálás kedvéért a mondatok cserélődnek.
Ezért döntöttek úgy mindhárman, szoros egyetértésben, hogy ők, lesz, ami lesz, legalább harminc évig nem tapsolnak többet, és csak akkor szaladnak be a pálya közepére, hogy feltegyék az i-re a pontot, amikor majd újra divatba jönnek a stadionokban kiállított betűemberek, s az új összejövetelen azt írják ki, hogy: „Mindent túlélünk, ha húsz másodpercig kezet mosunk.” Csak addigra már híre-hamva sem lesz a tapsnak.
