Az első, ami e mérőeszközről eszembe jut, az Iustitia (Aequitas), az igazság, igazságszolgáltatás, az erkölcsi erő istennője a római mitológiában, akit gyakran jelenítettek meg mérleget tartó nőalakként, aki egyensúlyban tart, szavatolja az igazságosságot, a korrektséget. A bekötött szemű, kardot (pallost) és mérleget tartó ábrázolások ismerősek. Itt a kard a bűnös megbüntetésének jelképe. A mérleg a mérés, mérlegelés, bíráskodás, megítélés, kiegyensúlyozás, a kiegyensúlyozottság, az igazságosság, az okos belátás jelképe. A bekötött szem tárgyilagosságot képvisel: Iustitia ítéletét ne befolyásolja hatalom, pénz vagy gyengeség, a pártatlanság érvényesüljön. Ám ez nem azt jeleni, hogy az istennő vak. A kígyó, amelyet lábbal tapos, a bűntől való elhatárolódás, a kísértés távol tartása.

Most tekintsük át egy kicsit a mai állapotunkat, Iustitia patikamérlegnél is pontosabb eszközét igénybe véve. Azaz nézzük meg, mi a rossz és mi a jó ebben a vírusos, karanténos világban.

Rossz, hogy eddigi világunk megszűnt. Mindennapjaink, megszokott dolgaink, munkánk, társadalmi és családi életünk gyökeresen megváltozott. A magam példáját mondva (de kinek-kinek megvan a maga története): nem láthatom betegeimet, gyermekeimet, az ő családjaikat, „másfél” unokámat (egy kint, egy még „bent”), nem találkozhatom barátaimmal, nem járhatok templomba. Nem mehettem régen itthonról haza. Nem pattanhatunk fel a repülőre, bagóért rohangálni a világban. Mindannyiuk hiánya egyre nagyobb helyet foglal el sóvárgó lelkemben. Aggódom mindenkiért, aggódom az egész országért, nemzetünkért, Földnek nevezett, kiszipolyozott, de még mindig gyönyörű szép világunkért. Néha félek is egy kicsit, mi lesz a vége az egésznek? Nagyjából ezek volnának a mérleg egyik tányérjában.

A másikba meg próbálom összeszedni mindazt, ami jó. Jó, mert olyasmire is van időnk, amire eddig nem jutott. Rég elmaradt dolgokra is sor kerülhet most. Jut idő olvasni, rendet csinálni, kertben matatni, jobban ráfigyelni velünk szobafogságra ítélt családtagjainkra. Rácsodálkozunk közvetlen környezetünk szépségeire. Felfedezhetjük újból Istent, megélhetjük – másképp, de lehet, hogy mélyebben, spirituálisabban – hitéletünket. És ez vonatkozik azokra is, akik nem templomba járók, mert mindenki – ha bevallja, ha nem, ha tudatosan, ha nem – hisz valamiben. Megtanulhatjuk: hogyha hiszünk valamiben, akkor jóval kisebb az esély arra, hogy féljünk. Ha meg nem félünk, akkor vagy meg sem történik velünk a baj, vagy könnyebben átvészeljük. Jó azért is a mai állapot, mert elválik az ocsú a búzától, jobban meglátszik, ki az igaz ember, ki nem. A családban is, a településünkön is, a közéletben és a politikában is. Jót tesz Földünknek is a csend. Tisztul, szépül, lélegzik.

Természetesen mindkét tányérba sok mindent lehetne még beletenni, de egy biztos: drámai módon a vírus utáni időkben sem fog elbilleni a mérleg nyelve. Ha mi is úgy akarjuk és akaratunkat tettekkel is aláhúzzuk, tudatos, emelt fejű, de alázatos lelkű magyarként élve.

Pálmai Tamás