Valószínűleg a kisvállalkozók sínylették meg legjobban a szükségállapotot: sokuknak fel kellett függeszteniük tevékenységüket, mások csak alig-alig kaptak munkát. Nem csoda hát, hogy mindannyian nagy reményekkel várják a szigorú óvintézkedések enyhítésének beígért időpontját – ugyanakkor azt sem rejtik véka alá, hogy jó volt egy kis lazítás a sok hajsza után. Három különféle mesterség képviselőit kérdeztük: „hogy ment a bolt” a karantén időszakában?
Az állatorvosi rendelők működését nem tiltotta a szükségállapotot bevezető katonai rendelkezés, így Bölöni Sándor magánrendelője is folyamatosan az állattartó gazdák rendelkezésére állott. Igaz, a teljes kijárási tilalom kezdetén alig tért be valaki hozzájuk, de aztán fokozatosan elkezdtek jelentkezni a gazdik, hiszen a kutyákat, macskákat sem kerülte el a betegség ebben az időszakban.
Részint az első napok bizonytalansága, részint a rendelőben dolgozók egészségének óvása érdekében lecsökkentették a munkaprogramot, és természetesen a kötelező óvintézkedéseket is betartják: a váróteremben csak egy ember tartózkodhat, ha többen jelentkeznek egyszerre, az udvaron kell kivárniuk a sorukat. A fertőtlenítés nem újdonság a rendelőben, hiszen azelőtt is minden vizsgálat után megtették, most azonban még gyakrabban és még alaposabban tisztították a helyiségeket. Bölöni Sándor megfigyelése szerint a gazdik körülbelül fele maszkot és kesztyűt visel, ha kedvencét viszi a rendelőbe, mások annyira nem ügyelnek a saját védelmükre – azt viszont megállapította, sokan arra nagyon figyeltek, hogy őrajta van-e maszk. Az első napok bizonytalansága után visszaállt a szokásos forgalom a rendelőben, bár olykor nehézkes volt eljutniuk hozzá beteg háziállataikkal a gazdiknak: egyik vidéki ügyfele mesélte, négyszer igazoltatták, míg kutyájával beért a rendelőbe.
Hatóságilag az autószerelő műhelyeknek sem volt megtiltva a működés, forgalmuk mégis drasztikusan lecsökkent. Az első napokban úgy tűnt, egyetlen javításra szoruló autó sem maradt messzi vidéken, hiszen senki nem kérte az autószerelő segítségét, így hát Bajkó Károlynak kényszerszabadságra kellett küldenie három alkalmazottját, ő maga is kéthetes munkanélküliség után kezdett dolgozni. Mint mondta, a szükségállapot bevezetése előtt napi hatvan-hetven telefonhívást kapott, most alig egy-két kuncsaft keresi meg, és ők is többnyire csak érdeklődnek. Az autószerelő műhelyben nehéz a higiéniai szabályokra odafigyelni – ezt Bajkó Károly úgy oldotta meg, hogy kitiltotta az udvarról a kuncsaftokat: az autótulajdonosokkal egyedül ő érintkezik, ő viszi be a járművet a műhelybe, majd a javítás után fertőtlenít minden olyan felületet, amelyet a sofőr megérinthet. Amennyire lehet, betartja az óvintézkedéseket, dolgozni azonban muszáj, mert az ügyfélkört könnyen el lehet veszíteni. Bízik abban, hogy 15-e után az ő szakterületén is többé-kevésbé visszaáll a normális kerékvágásba az élet, most már toborozza a munkát, hogy a visszatérő alkalmazottak is legyen, amivel foglalkozzanak. Ha egyelőre félgőzzel tudnának dolgozni, az is jó lenne, „épp csak a négy ember fizetése kijöjjön, meg a számlákra fusson, a többit majd meglátjuk”, mondja. Ami meg a kényszerszünetet illeti, „nem is baj, hogy egy kicsit leálltunk, nagyon fel volt pörgetve az élet, most lenyugodtunk kicsit”. És mert minden kárban van valami haszon is, akárcsak mindenki más, Bajkó Károly is igyekezett bepótolni elmaradt dolgait, legfőképpen családjára fordított több időt.
A képkeretező műhelyeknek sem volt megtiltva a működés, Kisgyörgy Miklósnak mégis be kellett zárni az ajtót. A karantén bevezetése után még néhány napig remélt, hátha betér valaki, de miután látta, hogy hiába várja az ügyfeleket, inkább a zárás mellett határozott. Döntése érthető: „ha valaki ráírja a kijárási nyilatkozatra, hogy képet rámáztatni megy, biztosan kinevetik, hiszen az nem sürgősség”, mondja. Így hát beadta a kérést az állami támogatásra, és várja, hogy lejárjon a szükségállapot. Addig is takarított, festett a műhelyben, kertészkedett is, „mert az ember feltalálja magát”.
