Egészen pontosan nem emlékszem a dátumra. 1969 kora tavaszán szólt Balogh Edgár, akinek az egyetemen a sajtószemináriumon hallgatója voltam, hogy ott van nála Sylvester Lajos, a Kovászna Megyei Művelődési Tanács elnöke, s indul haza Sepsiszentgyörgyre kocsival. Kapva kaptam az alkalmon, mert államvizsga-dolgozatomhoz gyűjtöttem az adatokat. Az 1923–1925 között megjelenő kolozsvári Vasárnapi Újság főszerkesztője Benedek Elek volt, a lap történetének megírásához elég alaposan beleástam magam a levelezésébe, és hasznosnak látszott egy kisbaconi terepszemle.
A kocsiban ketten voltunk, s a jó ötórás úton végig beszélgettünk. Az útvonalra is emlékszem, Balavásár után a Kis-Küküllő völgyében száguldottunk, mert Dózsa György okán meg akart állni Makfalván is, és maga is higanytermészetű lévén, szerette a sebességet. Talált a szó, útközben történelmi, helytörténeti, irodalmi ismereteinket frissítgettük, és meglepett széles körű tájékozottsága és érdeklődése. Én is sok mindent tudtam, lévén, hogy 1961-ben bátyámmal, 1965-ben évfolyamtársaimmal kerékpárral végigjártuk ezt az utat Kolozsvártól Kézdivásárhelyig, Kisbaconban is megfordultunk. Örvendtem, hogy tél-túl újdonságot is tudtam mondani neki.
Legtöbbet Benedek Elekről beszélgettünk. Azért járt Kolozsvárt Sylvester Lajos, hogy megtanácskozza a kisbaconi emlékház felavatásának részleteit Balogh Edgárral, aki nemcsak vargyasi születésű felesége révén kötődött szorosan Erdővidékhez, de már a harcos közíró, újságíró életművének irodalomtörténeti jelentőségű újrafelfedezésével, a Halljátok, emberek kötet összeállításakor felvetette az emlékház létrehozásának szükségességét, fontosságát 1959-ben.
Az emlékház avatásának tavalyi félszázados évfordulója kapcsán felidéztem annak az emlékezetes május végi napnak néhány részletét. Ma is vallom, hogy oroszlánrésze ebben Benedek Flóra, Loli néni varázslatos személyisége, fogadókészsége mellett Sylvester Lajos stratégiájának és taktikai érzékének volt. El tudta hitetni a főhatóságaival, hogy minden jó az ő ötletük, nélkülük élet sem volna a földön. Ezt láttam abban a kurta, fél évtizedes következetes szervező-, emlékállító, helyi értékeket feltáró és tudatosító-népszerűsítő munkájában, amelyet remek csapatmunkában az ország 1968-as területi átszervezése nyomán létrejött, Kovászna megye névre átkeresztelt Háromszéken kifejtett a magyar művelődési hagyományok megőrzése érdekében. Persze, kellett hozzá a Dali Sándor vezette Megyei Tükör remek újságíró-író gárdája, az Albert Ernő igazgatta Székely Mikó és véndiákjainak támogatása, a megyébe hazajött és odatoborzott művészeken kívül az építők és más szakemberek lelkes támogatása is.
Az egykori Jóbarát tudósítójaként elsősorban a nagy érdeklődést kiváltott néprajzi versenyeinknek, a Varrj ruhát Zsuzsi (aztán Andris) babának, a Síppal-dobbal népijáték-gyűjtő, a Többsincs királyfi, az Ezerjófű versenyeinknek támogatójaként vagy a Tantárgyolimpia vetélkedőnk országos döntője 1970-es háromszéki forgatókönyvének kialakításában vállalt szerepével még öt évre kaptunk honismereti muníciót.
Nem készítek pontos leltárt, nemigen tudnám összeszámlálni, hány alkalommal voltam szem- és fültanúja különböző rendezvényeken fáradhatatlan, kitartó, sokszor nem kevés furfanggal megáldott munkájának. Két emlékemet még megosztanám. Az egyik példabeszéde a frottír felfedezésének története volt. Állítólag az egyszeri munkás hajdanán elaludt a szövőgépe mellett, s az elszabadult masina használhatatlannak látszó összevissza szövetet produkált. Aztán kiderült, hogy kiváló nedvességszívó hatású ez az új valami. Lehet tehát haszna, ha nagy igyekezetünkben olykor el is szunnyadunk.
A másik emlékem is egészen konkrét, bár pontos idejét nem tudom. Talán 1970-ben volt, az irodában vagyok, Seres András kopog be, akit nem sokkal azelőtt csábított át Négyfaluból, hogy a háromszéki néprajzi kutatásban hasznosítsa kitartását. Aláírásra hoz kérvényt egyik munkájához szükséges, 30 lapnyi kottalap kinyomtatására. Lajos leülteti, kifaggatja, miről is van szó, min dolgozik, és utána még két nullát hozzáír a számhoz. Úgy ítélte, távlatos munkájához szüksége lehet még sok kottalapra neki és munkatársainak.
Amikor kibuktatták színházigazgatónak, gyérültek az alkalmak a találkozásra, s 1975 végén engem is eltávolítottak a sajtóból, csupán az 1979-es évforduló s az általam összegyűjtött és gondozott, akkor megjelent Benedek Elek irodalmi levelezése első kötetének sepsiszentgyörgyi és baróti bemutatóin nyílt lehetőség tovább szövögetni álmainkat. A fordulat után még az első három RMDSZ-kongresszuson, sepsiszentgyörgyi konferencián ő háromszéki, én kolozsvári küldöttként cseréltünk tapasztalatot. Aztán a Művelődés és az EMKE rendezvényein, illetve a lap és a Könyvesház mellékletének hasábjain szerepeltünk.
Utoljára személyesen 2006-ban a Bethlen Gábor Alapítvány Teleki Pál Érdeméremének átvételekor találkoztunk, amikor Tőkés Istvánnal hárman részesültünk az elismerésben. Sajnos, egyetemi oktató-szervező munkám és a Művelődés szerkesztése miatt beszűkültek lehetőségeim, kevesebb időm maradt országjárásra.
Így visszatekintve is úgy érzem, hogy Sylvester életpályája, munkássága jellemzőjeként Bethlen Gábor egyik sokat idézett tanácsát parafrazálhatnám: ha nem is tudta mindig megtenni, amit kellett, de mindig megtette, amit lehetett – művelődésszervezőként, színházigazgatóként, újságíróként, íróként.
Szabó Zsolt
