Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem mindig gyanúsak azok a házasságok, családok, ahol fennen hangoztatják, hogy náluk aztán nincs veszekedés meg ajtócsapkodás. Gyanúsak, mert az ember természetéhez hozzátartozik a harag. Ugyanakkor azt is jó tudatosítani, hogy a harag iszonyatos erő: rombolni és építeni is tud. A kérdés az, hogy miként kezeljük. Különösen most, a bezártság, a karantén idején.
A harag rossz tanácsadó – tartja a mondás, és valóban elég nehéz bármit is kezdenünk vele. Nem mindig merünk igazán szembenézni a bennünk élő indulatokkal, és a béketűrés, a mártírszerep felvétele is csak egy darabig segít, mert az elfojtott harag előbb-utóbb robban – és rombol. Lehet, hogy nem a családi étkészlet és a szomszédok dobhártyája lesz az áldozat, hanem a haragvó. Mert a haragnak van önpusztító, befelé forduló formája is, amely nemcsak lelkileg mérgez, hanem akár betegséget is okozhat.
Az esetek többségében akkor gerjedünk haragra, ha valami méltánytalanság ér bennünket, ha csorbul az igazságérzetünk vagy ha megbántanak minket. A kérdés csak az, hogy ilyenkor valóban mi vagyunk-e az igazság bajnokai.
A „Haragszom rád!” játéknak van csöndes és zajos formája is, ezeket akár naponta is gyakoroljuk. Ha temperamentumosabbak a házasfelek, akkor szó szót követ, a hangerő egyre magasabbra csap, míg végül az egész utca hallja, hogy családunkban már megint érdekérvényesítés történik.
Ha inkább befelé fordulók, akkor lehet, hogy nem szólnak egymáshoz napokig vagy hetekig. Esetleg a legszükségesebbeket megbeszélik, de mindketten külön duzzognak.
Ha pedig ebben az értelemben „vegyes” házasságról van szó, akkor az egyik fél csak mondja és mondja, míg a másik egy szót sem szól, csak belülről fortyog benne a düh.
A jól ismert mondásban sok bölcsesség rejlik: érdemesebb elszámolni háromig és csak azután kimondani az első mondatot. Vagy ha nem háromig, akkor harmincháromig, netán háromszázharmincháromig; a lényeg, hogy a düh, az első indulat elszálljon az ember fejéből. Hogy képesek legyünk racionálisan gondolkodni, és ne felháborodásunkban cselekedjünk.
Mert lehet, hogy első ránézésre tényleg nekem van igazam, de amíg nem ismerem meg a párom álláspontját, addig nem hozhatok reális ítéletet. Úgy pedig biztosan nem fogja elmondani, ha leüvöltöm a fejét.
Meg kell tehát várni, amíg higgadtan tisztázni tudjuk a helyzetet. Mert ahhoz, hogy a konfliktus építő legyen, képesnek kell lennünk meg- és kibeszélni magunkból a problémát. Ellenkező esetben a családunk az évek során csaták mezejévé változhat: láthatatlan frontvonalak épülnek ki a házasfelek között, szavak sorozattüzében kapkodjuk a fejünket, s elég egy félreértett gesztus, máris felrobban egy szőnyeg alá sepert akna.
A konfliktuskezelésben az első lépés mindenképpen a harag legyőzése és közös feldolgozása, amelynek alapja a jó kommunikáció és a megbocsátás. Persze, ez utóbbiról könnyebb beszélni, mint megtenni...
A tényleges megbocsátáshoz elengedhetetlen az őszinte bocsánatkérés. Néha elég egy apró gesztus, egy szó vagy egy szál virág – igaz, éppen ezt a kis lépést a legnehezebb megtenni, hiszen meg kell hozzá alázkodni. Márpedig enélkül nincs feloldozás.
Ha nehezen szánjuk rá magunkat, gondoljunk arra, hogy a harag, a fájdalom ott rombol belül, s előbb-utóbb elpusztít, maga alá temet valamit: az egymás iránt érzett szeretetünket, megbecsülésünket, a kapcsolatunkat, a házasságunkat. Vagy akár saját magunkat is.
Ha viszont képesek vagyunk érett felnőtt módjára kezelni a haragunkat, új perspektívák nyílhatnak meg a párkapcsolatunkban. Ilyenkor általában hamar rájövünk, hogy sokszor milyen apró bosszúságok miatt lobbanunk haragra, és megbizonyosodhatunk, hogy a társunk fontosabb a vélt vagy valós jogainknál, a kívánságainknál, az elvárásainknál.
Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Főegyházmegye Családpasztorációs Központjának munkatársa
