Vészhelyzet, veszélyhelyzet, készenléti állapot, riadókészültség – így is, úgy is nevezik az előttünk levő időszakot. És mindegyik elnevezés ijesztőbb, mint a március 16-tól elrendelt szükségállapot, avagy rendkívüli helyzet.
A leginkább nyugtalanító kilátás pedig az, hogy a kettő között a földre ülhetünk, azaz jön egy háromnapos időszak, amikor sem ez, sem az nem lesz érvényes, és bárki bármit megtehet (hiszen még a magas bírságok és bűnvádi eljárások sem bírtak rá mindenkit az otthonülésre, távolságtartásra). A következményeket számtalanszor elmondták már: újból megnövekedhet a fertőzések száma, és kezdhetjük elölről az egész védekezést, szükségállapottal és a „rendes élet” visszatérésének beláthatatlan idejű halasztásával.
Csakhogy egy második bezártságot sokkal nehezebb lesz elviselni, hiszen most már a kamrák és a kedélyek is nagyon kiürültek, nincs több tartalék és türelem sem az emberek, sem az állam szintjén. Valószínűleg ezért döntött úgy a kormány és az államfő, hogy feloldja a szükségállapotot, annak dacára, hogy a fertőzések száma nem csökken a kívánt mértékben, és a mások tapasztalatai sem biztatóak (a sokkal fegyelmezettebb Németországban például újra felívelt a járványgörbe). Nálunk pedig azt sem tudni, hogy a vírus úgynevezett reprodukciós rátája (átadási gyakorisága) hol áll – 1 alatt kellene lennie ahhoz, hogy az eltűnésében reménykedni lehessen –, így pedig igencsak kockázatos az élet és a gazdaság újraindítási kísérlete. Főleg egy olyan országban, ahol a jogszabályok soha nem egyértelműek, ahol az első vonalbeli vezetők (még az egyazon táborhoz tartozók is) csak abban következetesek, hogy folyton ellentmondanak egymásnak, az állami szervek is rossz példát mutatnak (a választási megfontolásból cselekvő pártoktól a suttyomban vígan mulatozó rendőrökig, hivatalnokokig), a lakosság 86 százalékát, 16 millió lelket irányító ortodox egyház pedig nyíltan szembeszegül minden korlátozással. Ilyenformán kisebb csodával ér fel, hogy viszonylag jól állunk, elhanyagolt kórházainkban sem hevernek betegek a folyosókon, nem látunk katonai teherautókkal szállított koporsókat. De ennek is nagy ára van. Már haltak meg más betegségekben szenvedők azért, mert a járvány miatt nem jutottak idejében orvoshoz, kezeléshez. Róluk nem készült még összesítés...
Amúgy a „lazítás” sem igazán az, sőt: bár elvileg újra megnyithatnak a március-áprilisban bezárt cégek, olyan szigorú feltételeknek kell megfelelniük, hogy a már csőd szélére jutott vállalkozások aligha bírják meg anyagiakkal. A távmunka keveseknek megoldás, a többség tömérdek olyan kérdéssel szembesül, amelyekre Ludovic Orban kormánya csak bizonytalan, homályos válaszokat kínál, még jobban aláaknázva saját hitelét, növelve a hozzáértésével kapcsolatos kételyeket. Nehéz dolga van, a világjárványra senki sem volt felkészülve, és szilárd parlamenti támogatottsággal sem rendelkezik – de a nagy feladat még ezután következik. Az ország leállítása könnyebb az újraindításánál, és ez eléggé rosszul kezdődik.