Becsüld meg és szeresd őket, mert amikor már nem lesznek, felteszed magadban a kérdést: nagyapa, miért is szerettelek én téged olyan nagyon akkor is, ha arcod borostás volt, hangod mély és szigorú, és nem mindig adtál nekem zsebpénzt, amikor kértem? A válasz: soha ne keresd, csak reméld, hogy majd egyszer megérted, édes kicsi legény. Nagyapám szeme könnybe lábadt, szó nélkül rám nézett, és a nézéséből láttam, hogy arra gondol: fiam, lesz ez nehezebb is még.

Igaza volt, sajnos, rossz világot élünk. A szomszédot még egy pohár pálinkára sem tudjuk behívni. Hol van a régi idők összetartása és a szeretet, nem beszélve a kalákáról? A mai fiatalok vajon tudják, hogy mit jelent? Annak idején másképpen éltek, gondolkodtak, cselekedtek az emberek, mint mostanság. Még kisgyermek voltam, amikor drága nagymamámat megkérdeztem: miért teszel el ennyi uborkát, paprikát és egy egész kád káposztát? Decemberben lesütötte és eltette befőttesüvegbe a kolbászt is, pedig a kamrában ott lógott a disznóláb, a finom sonka. Amikor ismét rákérdeztem, hogy minek mindenből ennyi, ő rám nézett, megfogta a kezem, és halkan csak annyit mondott: hosszú az esztendő, és messze van még a vége – annak, aki megéri!

A mai világban ne keressük az összetartást, szeretetet, most az a lényeg, hogy gazdag legyél és vagány, de hiába, úgyis utolér az új fenevad, a COVID-19. De mi, emberek tehetünk róla. Miért gyúródunk az üzletekben? Miért nézzük csúnya szemmel az idős vásárlókat? Miért nézzük le a szegényebbeket? Ezek helyett miért nem segítünk ott, ahol éppen szükség van rá?

Most nem is az a kérdés, hogy tud-e vásárolni valaki, hanem az, hogy van-e pénze a mindennapira. Gondolok itt például az oltszemi gombaárusokra, kast és seprűt kötő népre, akiktől ebben a helyzetben nem vásárol senki. Vajon miből élnek? Honnan kerül pénz kenyérre, a betevő falatokra? Nagy szükség lenne arra, hogy valaki törődjön velük. Gondolok itt a nagygazdákra, akik szezonban ezeknek az embereknek a segítségét kérik, hiszen nem az Olaszországból, Németországból hazatódult koldusok fognak napszámra menni, mert aki egyszer pénzt kapott a semmiért, az dolgozni többé nem fog.

De vannak olyan családok itthon, amelyek nem a munkakerülésről híresek, hanem a dolgos kezükről. Például a Berszán családról ezt magam is tapasztaltam. Jó pár éve, egy seprűvásárlás alkalmával ismertem meg őket. Ajánlották, hogy ha valami fizikai munka kerül, ők szívesen jönnek dolgozni némi élelemért és pénzért. Kellemes meglepetésben volt részem, amikor éltem az ajánlattal. Nem időhúzó, haszonleső emberek, ritka ilyent találni manapság. Szerintem az a legnagyobb baj, hogy csak akkor keressük őket, amikor ősszel trágyázni kell, vagy télen fát elrakni. Most, amikor nélkülöznek, és napok telnek el anélkül, hogy egy darab kenyér az asztalukra kerüljön, nem pártoljuk fel őket. Pedig most kellene melléjük állni, hogy lássák, valakinek számít legalább a munkájuk. Nem másért írtam ezeket a sorokat, hanem csupán azért, hogy akinek módjában áll, segítse ezeket a bajba jutott embereket, akik nem a lopásból, hanem a kétkezi munkával keresték meg a betévő falatjukat.

Mindenki vigyázzon magára, vigyázzunk egymásra, és ne feledjük el, hogy Isten is vigyáz ránk. Kívánok mindenkinek jó egészséget, és azt, hogy találkozzunk egészségben a járvány elmúlta után.

Dobrica Róbert, Mikóújfalu