Az elmúlt napokban eszembe jutott a középiskolai tanulmányaimat lezáró kicsengetésem. Aznap magunkra öltöttük a bő ujjú inget, vállunkra vetettük a tarisznyát, amelyben benne volt az útravaló: egy falat kenyér, némi só és aprópénz. Aztán eszembe jutott az is, hogy ebben az évben ez mennyi fiatalnak fog hiányozni, akiket kicsengetnek és mégsem. Hiányozni fog valami nekik, amitől talán úgy érzik, hogy mégsem teljes a tizenkét iskolai év lezárása.

A hiányérzet azonban nem csak náluk mindennapos. Egyre-másra azt emlegetjük, hogy mi nincs, mi hiányzik a napjainkból, a mindennapi tarisznyánkból. Hiányzik a baráti társasággal a beszélgetés, hiányzik a megszokott napi rutin, amin változtatni kényszerültünk. Lelkészeknek a gyülekezet hiányzik, az ismerős arcok, a gyülekezetnek pedig a lelkésze, a közösségi érzés, a megszokott csevej a jobbján-balján ülővel. De vajon mi van a tarisznyánkban a víruson kívül? S egyáltalán, valóban szükségünk van arra a tarisznyára?

Ha egy kicsit végigpörgetjük mindennapjainkat, leginkább azt tudjuk könnyen megfogalmazni, hogy éppen mink nincs, de elgondolkodunk-e azon, hogy mi mindenünk van? Hiányoznak a barátok, az ismerősök, a velük való beszélgetés öröme, de be kell ismernem, hogy régóta nem volt annyi alkalmam velük beszélni, mint most, még ha csak telefonon, interneten is, mert van időm, s nem csak arra, hogy kutyafuttában megkérdezzem tőlük: mit csinálsz, hogy vagy, hanem hosszan, mélyen körül tudunk járni egy-egy témát. Hiányzik a gyülekezet, de mégis, amikor meg-megállok az úrasztala előtt egy-egy vasárnap, érzem azt, hogy nem vagyok egyedül, az ismerős arcok mintha ott ülnének a padban, s most talán még közelebb vagyok hozzájuk, lélekben, a Lélek által.

Hiszem azt, hogy ha meg is próbál bennünket ez a kialakult helyzet, megadta mellé az Úr a szükségest is, hogy ne kelljen hiányt szenvednünk. A legnagyobb adománya azonban nem fér bele egy úti tarisznyába, hiszen Krisztust nem lehet korlátok közé zárni. Jó példa erre az, hogy az ige ugyanúgy szól hozzánk, bármilyen is az aktuális helyzet. Szól a rádión, az újságon, a világhálón keresztül, talán erőteljesebben is, mint ezelőtt. Szól a remény, a biztatás, a lelket felfrissítő, sebet bekötöző ige, s ezt nem lehet holmi zsákba gyömöszölni. Van-e szükségünk vajon arra a zsákra, amelynek csak a hiányosságait bámuljuk szomorúan, vagy Krisztusra van szükségünk, aki – bárhova is menjünk, bárhol is legyünk – felfrissít, biztat, tanít, int, s ha kell, felemel a földről…?

Ámen!

Kelemen Álmos