Álmomban P. kapuja (kapui) előtt állok. Az egyik a bulgáriai Berziában látható, a másik a magyarországi Detken, ennek már Európa kapu a neve. Azt kérdezem magamtól: beléphetünk valaha ezeken a Kapukon, s ha igen, hova kerülünk?
Naxoszon, egy szirten áll egy félbehagyott Dionüszosz-szentély. Csak a hatalmas márványoszlopok készültek el, Fehér kapunak nevezik, a görög néphit szerint – ne feledjük, a cseles Odüsszeusz földjén járunk –, aki megáll ebben a kapuban, látja a jövőt.
Aki megáll P. kapui előtt, szintén láthatná: mi Bolond Istók világában kerengünk... De mit láthatna? A jövő, amelyet én látok álmomban, dermesztőnek tűnik, de ez nem jelenti azt, hogy mások ne láthatnák a boldogság kék madarát. Hagyjuk ezt, térjünk a kő fiának szobraira. (Magyari Lajos fordította le egy 2004-ben megjelenő katalógus előszavában P. nevét, nomen est omen.)
A hetvenes években ismerkedtem meg a Mesterrel, közös kiállításon mutatkoztak be a szintén akkoriban idekerülő Baász Imrével, a plakátra én írtam valamit, hogy mit, nem tudom, mert a plakátot is elsodorta a véletlen szele. Annyi bizonyos, hogy egy kísérletező kedvű szobrász mutatkozott be akkor, akinek anyaga a kő volt, de dolgozott fában is, legújabban csodálatos lila aktokat rajzol. Mutatta fotón az Orsován kiállított Dierna zászlaja című művét. 1990-ben végre láthattam is, vállalkozó szellemű barátommal jártunk ott, Magyarországra mentünk, de mi az a „kis” kitérő?
Láthattuk Orsovát és P. szobrát, amely megdöbbentett monumentalitásával, a beton-„zászló” alsó elemei alá majdnem befér egy ember. S ott áll, 1974 óta, a homokba süppedve, fenségesen. Akkor döbbentem rá, mit jelent egy szobrász térérzékenysége, hova helyezi térben, hogy elvarázsolja azokat, akik bűvkörébe kerülnek. Nem mindegy, hogy mit, hogyan és hova állítunk ki, magyarázta egy interjúban negyven (?) éve, fontos megtalálni a rendelkezésünkre álló térben a megfelelő helyet, mert az emlékmű vagy a köztéri szobor csak így mutatja meg magát, hogy töprenghessünk enigmatikus üzenetein. Ott, akkor, a tűző napon alaposan megfigyelhettem, körbejárhattam, hát nem is tudom, a zászlók a végtelenbe integettek, elragadva magukkal.
Dierna zászlaja
Sokat gondolkodom azon, hogy min is múlik egy monumentális emlékmű sorsa. Érthetőbben az, hogy a makett el is készülhessen. Nyilván a megrendeléseken. Ez nem rajz, nem kő- vagy faszobor, dombormű, mely készülhet megrendelésre, de készülhet a művész szabad akaratából, kiállíthatja, eladhatja, megtarthatja magának!
Petrovits köztéri szobraiban van erő, legtöbbször térben is kiválóan helyezi el, hogy érvényesüljön a hatásuk, az enigmatikus üzenetük.
Ugorjunk – ahogyan Pósalaki úr mondaná –: tán két évtizede kezdett női aktokat rajzolni. Ezekről épp eleget írhattam, meg is nyithattam kiállítását, most csak annyit: sodor a varázs, a nosztalgia, a női test szépsége, csak drukkolhatunk, álmodja szoborba is meg őket. Hiszen még csak 75 éves. Az Isten éltessen, drága István.
