Nem szoktam járni úgynevezett kulturális meg irodalmi rendezvényekre, de most elmentem, mert kíváncsi voltam: valóban meghalt volna nyelvédesanyánk, hogy emlékkonferenciát rendeznek a tiszteletére? Derék és igényes beszédek hangzottak el, szép zongoraszót is élvezhettünk. A tudós előadók röviden beszéltek, tömören, és kerülték a kínos kérdéseket, például azt, hogy szép anyanyelvünk szerkezetét, belső természetét, eredetét, működését ifjúságunknak nem tanítják, valószínűleg tudósaink zöme sem ismeri. Ez tabu.
Az emelvény fölött bölcs mondat: „Nincs más haza, csak az anyanyelv.” Így igaz: nyelvédesanyánk minden született és jött gyermekét megtartja kötényében. A mondat persze hogy Márai, ő száz fürdőidényre való palacsintamondatot gyártott. Teccenek tudni: a palacsintamondat szép és kerek és lapos és üres. Nincs benne se lekvár, se dió. Ez a lényeg.
Feleségem boldogult keresztapja írónkhoz hasonló hevülettel tett fogadalmat ’56-os távozása után: amíg az oroszok ki nem takarodnak, addig ő nem lép magyar földre. Ámde közbeszólt a palacsinta! Hiába csavarogta be a fél világot, hiába élt jó módban, olyan diós palacsintát sehol, semmi pénzért nem kapott, mint Budapesten. Mondhatjuk-e, hogy ez a sajátos magyar tésztanemű volt az ő Magyarországa? Másokat a halászlé, a mártós kalács vagy, urambocsá!, a paprikás krumpli vonzott vissza szülőföldjükre. Az ilyen embereknek a haza íz. A meghitt konyhai illat, az ilyen-olyan magyar zamat. Például kékfrankos a decsi szőlőhegyen, a présház előtt, a diófa alatt, az őszi melegben párás pocakú kancsóból. S hozzá piros koronás töpörtyűs pogácsa. Tudjuk, Márai nem volt ínyenc.
Ismét másokat az emlékezés hoz vissza minden évben, mint Makovecz Imre öreg svábját, akit kisemmiztek, puskatussal marhavagonba taszigáltak, mégis hazajön Kakasdra minden évben. Miért, Hanzi bácsi?
Érezni…
Hanzi bácsinak az emlék a haza. Hanzi bácsi szereti magyar emlékeit és szereti magyar hazáját.
Márai emlékeit a Föld, föld!…-ben mind kiírta magából?
Sok olyan embert ismerek, akinek a családja a hazája. Nem is megy el, mert képtelen volna meglenni testvérei, gyermekei, unokái, temetőbe költözött szülei és más rokonai nélkül… Márai gyermektelen vala.
A szintén Nyugatra menekült testvérével, a Valahol Európában rendezőjével, Radványi Gézával örök-haragot tartott.
Öcinek Pannonhalma a haza, a hajdani diáktársai és tanárai. Bármiről esik szó, ő mindig behoz a beszélgetésbe egy iskolai villanást.
Unokámnak a mese a hazája, most még inkább a népmese, meg Móra, de majd terjeszkedni fog az Egri csillagok közé, sőt, ahogy rajzol, bizonyára egyszer majd otthon lesz Mária názáreti kútjánál Csontváry segítségével, meg a Nagy-Tarpatak völgyében.
Mi a haza? Az egész világ. Vagyis Isten tenyere, ahol oly otthonos elfészkelni, s ahol megtalálható Magyarország hőseivel, parasztjaival, tudósaival, íróival, mesterembereivel, ízeivel, kunjaival, jászaival, szabarjaival, szóval, évezredes emlékeivel – fölsorolhatatlanul sok fájdalmával és kincsével, melyek mind az enyémek, csak meg kell élnem őket, és akkor a magyar jövő is a hazám lesz.
