Igen. Egy nemzetet sértett meg. Erdély régi uralkodó nemzetét. Ő, annak a „másik”, egykor ugyancsak uralkodó vagy a magyarság által maga mellé rendelt-emelt nemzetnek a tagja, amely itt, ezen a földön 1224 óta a kiváltságos nemzet státusát élvezte. II. András magyar királytól – az ő nyelvükön mondva, így írom magam is ide le, nehogy ne értse meg a fent említett, nemzeti mivoltához méltatlanná lett úr – goldener Freibriefet kapva, arany szabadságot élvezett. Arany többletjogokat szemben minden más itt élő nemzettel, így az akkor többségi magyarsággal vagy székelységgel is. Szabadon élhettek, fejlődhettek mint kiváltságos nemzet. Ha azt mondom, autonómia, hol van ez attól?

Többletjogok a jobbágyrendszerben... Ők nem voltak jobbágyok, hanem szabad polgárai az országnak, olyannyira szabadok, hogy még magyar nemes embernek sem volt joga – tiltotta ama Goldenbreif – megtelepedni a földjükön. Falvaikat, városaikat maguk kormányozták, falakkal vették-vehették magukat körül, joguk volt ahhoz, hogy bármely más nemzetnek, így a magyarságnak a betelepedését is megtiltsák. A kiváltságlevél szerint épp annak a városnak a vidéke – melyben ez a fentnevezett úr élt – úgy vált a szász közösség birtokává, hogy annak területén senki nem élhetett nemesi előjogokkal.

Olyan volt ez mai viszonyokra átfordítva, mintha ma a románságnak csak a mi beleegyezésünkkel, a mi helyi tanácsaink beleegyezésével volna „szabad” Székelyföldre vagy annak bármely településére beköltöznie. E beleegyezés, jóváhagyás híján nem!

A kiváltságos terület – azaz az „úgynevezett szászföld” (írom én innen, a Iohannis úr és az általa kormányozott nemzet pejoratív szavaival az „úgynevezett székelyföldről”) – lakói maguk választhatták papjaikat, bíráikat, és saját szokásjoguk szerint maguk bíráskodhattak. (Miközben nekünk ma a bíróságon sincs jogunk anyanyelvünkhöz, csak tolmács jelenlétében használhatjuk azt, s Iohannis úr ezt a „többletjogunkat” is kifogásolja! Szerinte kuss a nyelvünknek! Kuss nekünk! S ő mondja ezt, aki a maga nyelvét, nekünk hála, elődei révén 800 éven át megőrizhette!) A kihaltak javai a közösségé maradhattak, nem szálltak vissza a királyra, mint például a mi kihalt elődeink birtokai, javai. Szabad vásártartás és kereskedelem jogával élhettek. Nagy dolgok voltak ezek akkor. A gazdaságuk szabadon fejlődhetett, s többletjogaik révén területeik messze fölébe emelkedhettek a környezőeknek, így a székelység s magyarság – s hadd jegyezzük meg, a románság – területeinek is. Olyan volt ez, mintha ők „mesebeli Jánosok” lettek volna, s ennek köszönhetik, mesebeli „Iohannisokként” maradhattak meg.

Ezt én nem tekinthetem a magam érdemének, mert én akkor még nem is voltam, de igenis, a mindenkori magyarság érdeme volt ez. A más nép iránti tisztelet – így akkor a velünk, eleinkkel élt románság iránti tiszteletnek is – a megnyilvánulása. S mert a közénk telepedett „más nép”, a szászság valóban tehetségesnek bizonyult az akkori királyaink szemében is, s a haza javát is látták abban, ha hagyják, sőt: ösztönzik, többletjogok biztosításával serkentik őket, hogy fejlődjenek, s tehetségüket a haza javára kamatoztathassák.

Hej, ha nekünk is megengedtetne, hogy mi is „a haza javára” fordíthassuk tehetségünket! Hogy legalább az „úgynevezett” szülőföldünkön pl. saját intézményeinket mi vezessük! Kedves Iohannis Úr!, Úgy, mint az Ön ősei vezethették a saját intézményeiket! Földjük, területük mindenféle intézményét! De Ön szerint: nekünk kuss!

Az irántuk, a szászok iránt érzett, törvényerőre emelt megkülönböztető tisztelet átragadt a környező magyarságra is. A székely gazdák gyermekeiket hozzájuk adták szolgának, nem csak – és elsősorban nem is – azért, mintha arra a keresetre rászorultak volna, hanem hogy tanuljanak tőlük. „Olyan fejlődésnek indult a gazdaságunk – mondta a 70-es években egy, a kor igájába tört, egykor  jómódú kovásznai gazdaember –, hogy kezdtük utolérni a szászokat.” Az irántuk érzett tisztelet hozta, hogy a szász városok vonzáskörébe került magyarság is megtanulta a nyelvüket, s így lettek azok a városok háromnyelvűekké. Az egymás tisztelete alapján. Most utólag tisztelettel gondolok az ott élt szászokra és románokra, hogy ők is megtanulták (akkor) a mi nyelvünket.  Hogy most Klaus Iohannis úr azzal riogassa a románokat, hogy mi a nyelvünket hivatalossá akarjuk tenni a többségi területeinken! Tehát nemhogy arra ösztökélnénk, arra vágynánk, hogy tiszteletből tanulják meg a nem magyarok is a magyart, hanem csupán csak azt merészeljük kívánni a Iohannis úrtól mocskolt és kárhoztatott autonómiastatútumunkkal, hogy mi, az itt élő magyar nemzetrész szabadon használhassuk a saját nyelvünket a földünkön, ahol abszolút többséget alkotunk még ma is.

Hát ezekkel sértett meg bennünket Klaus Iohannis, Románia jelenlegi államelnöke, aki nekünk, eleinknek hála, megőrizhette nemzeti mivoltát, s ugyancsak nekünk, mai magyaroknak hála – mert első mandátumát a teljes erdélyi magyarság támogatásának köszönhetően tudta megszerezni, s ezért most a mi arculköpésünkkel mond köszönetet nekünk.

Aki megdobta őt és népét kenyérrel, annak visszadob kővel vagy arra visszaüt husánggal  mindannak a tőlünk való megtagadásával, amit mi neki, az ő népének 800 éven keresztül megadtunk.

Én ha román lennék is, megvetném vagy meg kellene hogy vessem őt. Mert egy, a maga méltóságát megélő népnek is óvakodnia kell(ene) a renegátok nem tiszta és nem egyenes odadörgölőzésétől és iderúgásától. Egyszóval: a jellemtelenektől! Egy, a nemzeti méltóságát őrző népnek, amelynek egy jelentős, ez esetben többségi rétegét – a peszedéseket – ugyanúgy megalázta. Ezt „visszafizetés nélkül” hagyni több, mint bűn!