Édesanyjában – akárha őróla írta volna bő másfél százada Arany János – szó bennszakad, hang fennakad. Pistike ezt látva kicsit elbizonytalanodik, de azért folytatja: meg lehet nézni videón is, a tanító néni lefilmezte, amikor énekelt az osztály, és feltette az oldalára. Édesanyja rohan a számítógéphez, rákattint a tanító néni oldalára, és valóban: ott az osztály, amint énekeli a „himnuszt” a Megy a gőzös dallamára. Ki lelkesebben, ki visszafogottabban, pláne az utolsó sornál látszik néhány gyereken, hogy úgy érzi: ezt talán mégsem kellene. De azért énekelik, elvégre a tanító néni tanította. Az édesanya ezek után faképnél hagyja egyetlen csemetéjét, telefonál igazgatónak, tanfelügyelőnek, polgármesternek, mindenkinek, aki épp eszébe jut, és akiről feltételezi, van valamelyes erkölcsi érzéke. Másnap a tanítónőt kirúgják az iskolából, visszavonják oklevelét, és örökre eltiltják a tanítástól.

A fentebbi történet nyilván nem valós. Azaz csak részben. Amennyiben a Pistike által énekelt négysorosban a „jó iskolá”-t kicseréljük futballcsapatra, a „mi tanodánk”-at egy városnévre, a „szépírás”-t góllövésre, és a „suli”-t csapatra. Valamint az éneklés nem osztály­teremben történt, hanem egy öltözőben, és tizenkét piros mezbe öltözött srác fújta edzőjük vezényletére. Ki lelkesebben, ki visszafogottabban... És néhány napig valóban fenn volt a kisfilm az edző oldalán, míg valakinek feltűnt a nem csak trágárságot tartalmazó, de gyűlöletre is szító szöveg, aki erre sorban felhívta a különböző beosztású klubvezetők figyelmét, eljutván egészen a legfelsőbb szintig. Az edző ekkor törölte oldaláról a „művet”.

Hogy mi lesz az edző „jutalma” ezért a „kiemelkedő teljesítményért”, azt házon belül döntsék el azok, akiknek feladatuk. Nem tisztünk pedagógiai érzéke fölött sem pálcát törni, és arra sem kell különösebben felhívnunk a figyelmet, hogy élligás futballcsapatunk kulturált viselkedéséről méltán híressé vált szurkolótábora mennyire más megítélésben fog részesülni pár esztendő múlva, mikor ezek a srácok a lelátókon fogják biztatni csapatunkat – a gyerekkorukban edzőjüktől elsajátított szellemben. A történet egy másik oldalára világítanánk rá inkább: a kisfilm rövid életének megítélésére. A néhány nap alatt ugyanis az énekelő srácokat mutató videóra közel másfél százan reagáltak. Ki szívecskét biggyesztett hozzá, ki felemelt hüvelyk­ujjat, mások – sokan – megosztották ismerőseikkel. De senki (!) kifogást nem emelt az ellen, amit a gyerekekkel énekeltetett edzőjük. Aki, mellesleg, szellemi fejlődésükben legalább olyan fontos szerepet tölt be, mint tanító nénijük, és fontosabbat, mint sok, a napi megélhetéssel küszködő családban a szülők. Aki nem csak a pályán, de az életben is példakép, akinek a szava szentírás és utasításai minden körülmények között betartandók tanítványai számára, akár azt tanítja meg nekik, hogyan kell rüszttel rúgni a labdát, akár azt, hogy „a többi csapat elmehet a bús p...ába”.

Az edző elvitathatatlan pedagógiai tévedésén túl ebben a történetben számomra a mások leértékelését, lenézését, emberszámba nem vevését helyeselő kommentelők viszonyulása a legszomorúbb.