A markában három egylejes, arra kér, hogy mutassam meg neki a közelünkben lévő fagyasztóládánál az egylejes fagylatot. Megpróbálom, de nem igazán tudom kibogozni, hogy melyik árcédula mihez tartozik. Segítségért fordulok egy alkalmazotthoz, aki készségesen odajön és elkezd magyarázni. Amikor meglátja, hogy kinek is kell az útbaigazítás, elkezd kiabálni, hogy tűnjön el innen azonnal. Bekapcsolódik egy másik elárusító is, hogy takarodjon ki innen, de most mindjárt. Megkérdem, hogy mi a baj, mire azt a választ kapom, hogy ezek folyton lopnak, nincs amit itt keressenek. Mire kivenném a fagyikat, és elmennék a gyermekkel a kasszáig, hogy fizessen, gyermek kipenderítve az üzletből.

Na mármost, én azt elhiszem, hogy sok nyűg van velük, mert igenis, megtörténik, hogy lopnak. Azt is megértem, hogy az alkalmazottaknak nincs könnyű dolguk ezekben a helyzetekben. De amit akkor én láttam, mintha nem lopásról szólt volna. Egy gyermeket láttam, aki a pénzét számolgatta, hogy megvegye a legolcsóbb fagylaltot. Nem a pénztárcámmal akart eliszkolni, és a polcokról sem nagyon rámolhatott volna le semmit.

Elment a kedvem a vásárlástól, kóvályogtam a kosarammal, azt is elfelejtettem, hogy mit akartam venni. Otthon ki is derült, elmaradt ez-az.

Már írtam arról, hogy pár évvel ezelőtt foglalkoztam cigány származású fiatalokkal. Nem térek ki újból a részletekre. Jártak a házamban is, soha nem tűnt el semmi. Van, akivel a mai napig tartjuk a kapcsolatot, dolgoznak, családot alapítottak. Nem volt könnyű velük, de többen is éltek a lehetőséggel, a segítséggel, amit kaptak. Nem csak tőlem, én csak gyenge láncszem voltam a történetükben, de boldog vagyok, ha egy kicsit is segíthettem. És nem magamat reklámozva említem azt sem, hogy volt egy cigányokról szóló előadásom, amelyre szeretnék visszatérni. Ez így nem is pontos, mert nem csak róluk szólt, hanem rólunk is, a hozzájuk való viszonyulásunkról, a saját vívódásaimról a bennem is meglévő előítélet, harag kapcsán. Mert nem vagyok szent, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem haragszom rájuk, vagy néha nem félek tőlük. Nem haragudtam, egyenesen dühöngtem, amikor kihasították pengével a táskámat egy agyonzsúfolt autóbuszon, és nagyon ügyesen eltüntették a pénztárcámat. Féltem, amikor az anyám sírja mellett üldögéltem a temetőben és belém kötöttek. Haragudtam, amikor nemrég tömegesen csődültek haza külföldről, és ebben a mostani rossz helyzetben annyi bonyodalmat okoztak. Persze, nem csak ők. Sokan vagyunk, sokfélék vagyunk mi mind. A cigányproblémát nem fogom megoldani. Könnyen meglehet, hogy a kérdéseimre sem fogok választ, a magammal való vívódásaimra pedig megnyugvást találni. De amíg nem nyugszom, újra és újra fel fogom tenni ugyanazokat a kérdéseket, aztán az ezeket követő újabbakat is. Azokkal az eszközökkel, amelyekkel megtehetem.

Vásárolhat egy cigány gyermek fagylaltot, vagy sem? Mi számít megkülönböztetésnek és mi nem? Döntse el mindenki saját maga. Most ezek a kérdéseim.