Soha nem volt ekkora igénye a keresztény embernek az egységre, mint a jelenben. Külső és belső erők, egyéni, gazdasági és politikai érdekek még jobban egymásnak feszülve morzsolnak fel, vernek szét közösséget, családot, nemzetet. Erdélyben is, a keresztény Európában is egyik legégetőbb feladat az egymásra figyelés még így, virtuálisan is, egymás mellett megmaradni és dolgozni, építeni Isten országát.
Ez a kényszerű helyzet, amelybe sodródtunk a veszélyes járvány miatt, reméljük, lehetőség és alkalom, hogy elgondolkozzunk az általunk kialakított erőszakos világ történésein – írja Bálint-Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház püspöke pünkösdi üzenetében.
Történelmi egyházaink főpásztorai karácsonykor és húsvétkor körlevélben köszöntik híveiket a harmadik sátoros ünnepen, pünkösdkor, a szentlélek kitöltetésének ünnepén csupán az egy Istenben hívő unitárius egyház feje szokott pásztorlevelet küldeni. Pünkösd a keresztény egyház, az első keresztény gyülekezet megalakulásának ünnepe is, és Bálint-Benczédi Ferenc az Újszövetség Apostolok cselekedeteiről írott könyvéből vett igét (2,14.37–38) magyaráz. Hogyan alakult meg az első gyülekezet? Kikből tevődött össze ez a közösség, kik voltak az elsők, akik ide tartoztak? – teszi fel a kérdést az igehirdető, s válaszol: Legelőször is a Jézus által elhívott, megszólított tanítványok, majd azok a különböző egyének, akik a zsidó aratás ünnepére Jeruzsálembe érkeztek és Péter bizonyságtevésének meghallgatása után megkeresztelkedtek. Ennek a közösségnek a vezéralakja Péter mellett a tizenegy jézusi tanítvány. Az első pünkösdi események egyik központi alakja kétségtelenül Péter, akiben volt elég erő, tisztánlátás, hit és meggyőződés, hogy felemelje szavát, és szóljon a názáreti Jézusról. Ám, amikor képzeletben újrahallgatjuk az ő szavait, arra is figyelnünk kell, hogy mellette ott állt tizenegy társa is. Péter bizonyságtevése és az apostolok közösségének az ereje az, ami lehetővé teszi az első keresztény gyülekezet megalakulását.
Az elmúlt évezredek alatt sokan megfeledkeztek e második, ám ugyanannyira fontos vetületéről ennek a sokrétű és igen fontos ünnepnek. Elfeledkeztek a tanítványokról! Péternek nemcsak az isteni kinyilatkoztatás adott erőt és bátorságot, hanem az a tudat is, hogy mellette állnak azok, akik épp úgy látták és hallották Jézust, mint ő! A nagy kérdés a ma világában az, hogy az egyetemes keresztény egyház ezt az eredeti egységet mi módon keresi.
Pünkösd ünnepének nemcsak Péter a főszereplője, hanem a tanítványok is. Az akkori és a késői tanítványoktól függ, hogy milyen hullámhosszon továbbítják és továbbítjuk az evangéliumi üzenetet. Más szavakkal, hogyan vibrál bennünk a lélek. A tanítványok Jézus hívó szavára szakítottak addigi életvitelükkel, és vállalták Jézus követését.
Amikor Jézus hívó szavára a tanítványok elindultak az új élet útján, egyből hontalanná váltak. Mindent elhagytak, ami az addigi életükhöz tartozott. Drasztikusan szakítottak megszokott életvitelükkel, és amikor azt gondolták, hogy megtalálták Jézusban a megtartót, a megmentőt, a boldogságot, életük nyugalmát, akkor egyszerre mindent kiüresített a nagypénteki dráma. A közösen eltöltött évek után ottmaradtak összetörve, elbizonytalanodva. Valami közös azért csak maradt bennük: a megismert Jézus, a szelíd tekintet, a szeretetteljes megnyilvánulás, az Istenről való emberközeli tanítás, az együtt töltött idő boldog emlékei, az új világ szimfóniájának harmóniája. És – mindenek felett – ott kavargott bennük húsvét dicsősége, áldozócsütörtök szentsége, a megtört kenyér meghitt és mégis felemelő, átformáló szertartásossága.
A ma emberére jellemző, hogy a külsőségekre, a látványra sokat ad. Lenyűgözi a sziporkázó, mesterséges fény, és elveszítette, nem látja a belső ragyogást, a világosságot. A hihetetlen hangerővel tomboló zajos világ meggátolja abban, hogy szíve, lelke belső hangját meghallja. (…) A ma embere eltávolodott családtól, gyülekezettől, közösségtől, nemzettárstól. Egyedül él és egyedül akarja boldogulását megteremteni. Ebben az évben a külső rendelkezések okán is még inkább egyedül marad, magára van hagyva. Mégis jó alkalom ez a jelen helyzet, hogy megkérdezzük önmagunktól is pünkösd ünnepén, hogy mit is cselekedjünk – feszegeti a kérdést az unitárius főpásztor.
Pünkösd arra tanít, hogy a tanítványok bátran vallomást tettek a megismert és megtapasztalt, a Jézus által tanított Isten országa igazságáról. Bátran kiálltak Jézus mellett. Mi adott erőt ehhez? Nem a külvilág, amely őket is épp úgy bámulatba ejthette, mint minket most, nem a nagy lárma a jeruzsálemi tömegben, nem a zúgó szél, hanem a belső felismerés. A pünkösdi jelek: a kettős tüzes nyelvek, a nyelveken való szólás, a sebesen zúgó szél lelküket és szívüket érintette meg vagy éppenséggel onnan áradt, hitükből fakadt fel. Lélekben lettek igazán tanítványok, lélekben lettek erősek és bátrak, és tudtak egymás mellett megmaradni és elnyerni a szentlélek ajándékát. (…)
Ma még nyomatékosabban szól a péteri felhívás: „térjetek meg… és megkapjátok a Szentlélek ajándékát!” A külső világ hatalmas nyomását, csábítását ellensúlyozta a lélek belső ereje. Az individualizmust harsogó világunkban ritkán szánjuk rá magunkat arra, hogy a lélek belső útjain járjunk. Amíg ezt nem tanuljuk meg, addig csak külsőleg vagyunk Jézus-tanítványok. Isten szentlelke csak akkor és ott érint meg bennünket, ha belső útjainkon járva, Jézus tanítása alapján, lélek szerint élünk. Így lesz erőnk, hogy Péter bátorságával mindig kiálljunk, és Istenről, az ő igaz és szeretetteljes országáról hittel és cselekedettel bizonyságot tegyünk.
A püspök Dsida Jenő Pünkösdi várakozás című verséből vett gondolattal zárta üzenetét: „Sugarat, fényt, színt adj nekünk, / Mert epedünk! Fényesség nélkül oly sivár az élet! / Nagy Alkotónk, oh mondd ki szent igédet, / Legyen világosság!”
Szerkesztette: Szekeres Attila
