A fonákja – gondolnánk –, hogy száz évvel ezelőtt határokat rajzoltak közénk. A térkép fölé hajolva nem bennünket láttak, szüleinket, nagyszüleinket, verseinket, szavainkat, csak rajzoltak vakon: fehérre feketét. Új formákat. Hidakat nem, csak őröket. Azt hitték, majd megszokjuk, ne adj’ isten: el is felejtjük.

De nem… Meg nem szoktuk, el nem felejtettük, de csak azért is megtaláltuk a színét is, nem csak a fonákját. Mert nekünk sosem volt térkép e táj, mi nem vakon rajzolunk: nyitott a szemünk, de nyitott a szívünk is – tiszták a vonalaink.

Itt élünk, itt maradtunk: itthon vagyunk, azóta is. Együtt – azóta is.

A mi összetartozásunk nem látszat, nem emlék, és nem is történelem. A múltból hoztuk, de nem a múlté. Amikor mi együtt vagyunk, az nem puszta fizikai közelség, hanem találkozás. Ünnep.

A mi összetartozásunk fogadalom: örök hűség.

Ez a színe.

Amit mi megteszünk egymásért, az a színe.

Ahogyan érzünk, amikor áldásért imádkozunk, az a színe.

Vannak, akik nehezen viselik… De nem bánom, mert minél hevesebben harcolnak ellene, mi annál szenvedélyesebben óvjuk: a terhet együtt visszük, és ez a színe.

Lehet övék száz év… De a miénk ezer.

Azt kívánom Önöknek, azt kívánom mindnyájunknak, hogy legyünk méltók önmagunkhoz: vágyjunk rá, akarjuk konokul és tegyünk is meg érte mindent. Építsünk Széchenyihez, higgyünk Kossuthoz méltóan. Ismerjük és tanuljuk meg, mit jelent magyarnak lenni, és tanítsuk meg erre gyermekeinket is.

Isten óvja Önöket! Isten óvja Nemzetünket!

Antal Árpád, RMDSZ