Emlékezünk a 100 év előtti június 4-én 16 óra 30 perckor aláírt trianoni békediktátumra, annak minden mindmáig sajgó fájdalmával együtt. 2010-ben azonban egy új nemzetpolitikai időszámítás kezdődött az életünkben ezen a napon. Ekkor talált végérvényesen egymásra az anyaország és az annak határain kívül élő magyarság egésze, lett légyen az a Kárpát-medencében, vagy éljen bárhol a világon.  

Emlékezünk, de emlékeztetünk is. Száz esztendővel ezelőtt olyan nemzeti traumát éltünk át, amilyet kevés nép kényszerült átélni a világtörténelem során. Fizikai létének kétharmadától fosztották meg, amikor területeit elcsatolták, népességének több mint felét kényszerítették kalodába azzal, hogy átrajzolták a haza határait.

Egy csonkolt test az idők végezetéig érzi a fájdalmat, a hiányt. Az idegek, az emlékezet nem engedi feledésbe merülni a veszteségeket. Időről időre feltör a kínzó fantomfájdalom, és feltört ez akkor is, amikor tilos volt hangosan feljajdulni.

Mélyen bennünk élt ez mindig, bár a hatalom gyakran megpróbálta a nemzet idegpályáit jegelni, sőt, szétzilálni. Azonban a titokban elénekelt székely himnusz, a határon átcsempészett bibliák, magyar nyelvű könyvek, a minden családban ma is őrzött történetek fenntartották, ápolták az emlékezetet. És ez nem csupán ünnepi alkalmakkor volt így, hanem a mindennapokban is.

Aztán a rendszerváltás segített némileg mérsékelni a fájdalmat, s az együttműködés különböző formáival igyekezett újra összekapcsolni a szétdúlt idegpályákat. Hittünk benne, hogy az uniós csatlakozás, ha feloldani nem is tudja valamennyi problémánkat, de enyhíthet rajtuk. Hittük, hogy a fennen hangoztatott európai elvek betartása és annak számonkérése megoldhatja a nemzeti kisebbségek gondjait. De amikor ennek reménye feltűnt a horizonton, sor került a kettős csalódásra is.  A 2004. december 5-i honosítási népszavazás megreccsentette a nemzet gerincét, jó időre visszavetve a hazai nemzetpolitikai törekvéseket, s az is kiderült, hogy az uniós értékközösségben a nemzeti kisebbségi kérdések – finoman szólva – nem kellő súllyal kerülnek szóba. Tíz évvel ezelőtt azonban nagyot léptünk előre. Az állampolgárság, a választójog, a nemzeti összetartozás érzületének erősödése olyan közösségi lét megvalósításának programját teremtette meg, amely bizakodással töltheti el a világ magyarságát. Az elmúlt tíz év a kölcsönös szolidaritás, a gazdasági kooperáció, az egymásért küzdeni tudás, a generációk közti megértés, az együvé tartozás merőben új lehetőségeit tárta fel. A magyarság ebben az értelemben tíz éve zárta le a XX. századot, akkor léptünk át a XXI.-be.  

Most összekapaszkodásunk mélyítése és finomítása a cél. Az anyaországban, a Kárpát-medencében és szerte a világban az a feladatunk, hogy megértessük határainkon túli közösségeink önigazgatási elképzeléseit, elfogadtassuk törekvéseik jogosságát, mert ez volna a következő lépés a mindannyiunk számára kívánatos új távlatok felé.

Ünnepeljünk! Éltessük a megmaradást, éltessük az összetartozást! Éljen a nemzet!

Szili Katalin magyar miniszterelnöki megbízott, az Országgyűlés volt elnöke