A Sepsiszentgyörgy főterén szervezett szabadtéri rendezvényre nem gyűlt össze nagy tömeg, a távolságtartási szabályok betartása miatt mégis jelentősnek tűnt a résztvevők száma. Az istentiszteleten elsőként Zelenák József evangélikus lelkész szólalt fel, beszédében kiemelte, elég okunk lehet szomorkodni a világ mostani állása felett, de számunkra a mai nap még szomorúbb, hiszen magyar bánatunkat épp száz éve viseljük. Áldásunk lesz-e valaha e nagy keserűség? – kérdezte. Istenbe vetett hittel igen, válaszolta is meg, és arra kérte a Mindenhatót, hogy fordítsa javunkra a történelem forgó kerekét, szolgáltasson indulatoktól mentes igazságosságot, csendesítse a gyűlöletet. Nemzeti imánkra utalva kijelentette, „Isten áldására van szükségünk, nélküle a múlt és a jövő is elveszett.”

A régi magyar himnusz – Boldogasszony anyánk – közös eléneklése után a rendezvényt szervező Incze Zsolt református lelkész szólt az egybegyűltekhez. Felidézte, június 4-ét Magyarország keresztre feszítése napjának is nevezték, hozzátette azonban, a keresztre feszítés folyton ott volt történelmünkben, és ma is jelen van. József Attila Nem én kiáltok verséből idézve arra figyelmeztetett, különböző formákban köztünk van a Sátán, meg kell találnunk tehát a tiszta forrást, ami a keresztény ember számára Isten: aki megtartott bennünket, akinek köszönhetően a magyarság megmaradt és él, mert bízott benne. Hódmezővásárhelyi jó barátunk, Grezsa Ferenc biztató szavait ajánlotta az összegyűltek figyelmébe: az országot szét lehet darabolni, de a hazát nem. Ebben hittek nagyszüleink, dédszüleink is, akik nem panaszkodtak, hanem azért dolgoztak, hogy határokkal szétszakítva bár, de szülőföldünkön itthon lehessünk – és ez az üzenet a mai nap felelőssége, mondta. Beszéde után a reformátusok himnusza – Tebenned bíztunk eleitől fogva – hangzott el.

Kovács István unitárius lelkész Isten gondviselésének nevezte, hogy létezik a magyarság, mert száz éve megásták nemzetünk sírját, felnégyeltek, mint régen a gonosztevőket, és mi mégis itt állunk. „Mert amikor úgy tűnik, elvégeztetett valami, jön a Fennvaló csendes gondviselése, igazsága, amely csatát enged nyerni az igaztalanoknak, de a háború dicsőségét a benne hívőknek tartogatja” – mondta. Száz év röghöz kapaszkodása, a csakazértis az, ami éltet bennünket, és ma magyarnak, egy küldetéssel megáldott nép fiának lenni nem szégyen – jelentette ki. „Hiába akarták kihúzni talpunk alól a szülőföldet, a haza a magasban van, ahová nem érhetnek el a szőrösszívűek”, tette hozzá, arra kérve Istent, tegye energiaforrássá a száz év alatt bennünk felgyűlt fájdalmat, és az akkor megszólaló harangok szaváról kijelentette, „azt hirdetik, volt múltunk, és van jövőnk is, ha egymás kezét fogjuk, ha összetartozunk”.

A Székelyföld-szerte egyszerre megszólaló harangzúgás közepette Fülöp Szabolcs plébános közvetítette a katolikusság üzenetét: ez a nap nem a gyászról, hanem a jövőbe vetett hitről kell szóljon. A főtéren összegyűlt tömeg fizikailag nem, de lélekben egymás kezét fogva mondta el a miatyánkot, majd énekelte el a magyar himnuszt. Végezetül Incze Zsolt megköszönte, hogy a közösség csendben ünnepelt, de hangja így is az egekig szállt, majd néhány Vesszen Trianon! közbekiáltás után a tömegből jövő kezdeményezésre a székely himnusz is elhangzott.

Ezt követően az ünneplők egy része a Turul parkhoz vonult át, ahol az emlékműnél néhány koszorút helyeztek el, az ünnepségnek ezt a részét az eleredő eső rövidre zárta.