Hihetetlen teljesítmény volt, amikor huszonnyolc évvel ezelőtt egyetlen alpinista kevesebb mint egy óra alatt lefűrészelte és könnyedén, fél karral, egy szál kötélen a negyvenegy évig tündöklő vörös csillagot a sepsiszentgyörgyi park közepére engedte alá. A csodálkozók zöme gyerek volt, akiket inkább a mászkálás attrakciója vonzott a térre.
Néztem, ha lassan is, de történik valami változás mifelénk is, s megállapíthattam, mennyivel előnyösebb egy kisváros kiscsillagát celluloidon rögzíteni, hiszen a budapesti Országház tetején ötvenhatban két napig fűrészelt sikertelenül egy igazi szaki, s mire a szovjet csapatok körbevették az épületet, ő már Ausztrián túl, menekülve hallhatta az általa keltett visszhangot. Egy felvételt sem találtam az eseményről. Végül kilencvenben körültekintő szakértelemmel darabonként ért földet az egy tonnára becsült fém-üveg-lámpa szerkezet. A leszerelési procedúra technikai irányítója vallotta be, hogy az MTI fotóriportere helyett is fényképeznie kellett, mert nem engedhettek idegent a veszélyes esemény közelébe.
Hát ennyivel jobb a kisvárosi vállalkozás, itthon egészen közelről körbeugrálhattam a teljes csillaghullást, néztem, hogy bukása után is éppoly közömbös, mint ahogy évtizedeken át állt fölöttünk. A hetvenes években, amikor történelemórán tanárunk bemutatta, hogy pontosan ezerkilencszáznegyvennégy centiméter magasan áll a csillag, nem kellett utánaszámolni, hiszen látszott a Mikó emeleti ablakából, gondolván, milyen telibe találó szimbólum, amihez már csak az augusztus huszonharmadikát kell hozzáadni, és összeáll a képlet. Aznap még ezen az órán szó került Angela Davisről mint polgárjogi és nőmozgalmi harcosról, Martin Luther Kingről mint afroamerikai polgárjogi harcosról, merthogy az amerikaiaknak bármennyi csillaguk volt is zászlójukon, még megoldatlan gondjaik voltak, mind olyan témák, melyeken rég túl vagyunk. De a csillagoknál maradva, a csillag mégiscsak Jimi Hendrix volt abban az időben.
Lényeg, hogy semmi fájdalmat nem éreztem a parki csillag levételekor, csak az érthetetlen, hogy a díszementes oszlop még mindig ott ácsorog a park közepén, valami orosz–román diplomáciai vita ürügyeként, merthogy Putyint kell tájékoztatniuk, hogy most sírhely vagy emlékmű az, ami rátelepedett a központi parkra, vagy egyszerűen betontömb a betontömb. S ha arrébb találjuk tolni a szerkezetet, az eset már nem marad egy kisváros belügye.
