Az 1960-as évek második felében már csak órák-percek választották el a Szovjetuniót és Kínát a háború kitörésétől. Határvillongások voltak, ugyanis a Szovjetunió a második világháború idején elfoglalt egy különös nevű kínai szigetet, amelyet a háború után sem akart visszaadni, sőt, nagy méretű katonai bázist hozott ott létre.
Hiába bizonygatták a kínaiak, hogy a szigetlakók már több ezer éve kínaiak, és a terület is az, az oroszok – de főleg Sztálin – maguknak tartották a szigetet. A kínaiak sokszor hajtottak végre ilyen-olyan kisebb-nagyobb támadásokat, még az oroszok ebédlőasztalára is odapiszkoltak, mégsem érték el céljukat.
Aztán hosszú viták és tárgyalások után, belátva, hogy mindkét állam kommunista irányzatú, és hogy a fő ellenség mégis Amerika, megegyeztek. A kínaiak azt kérték, hogy az oroszok adják írásba: a sziget kínai terület – a használati jog viszont az oroszoké maradt. Azóta szent a béke...
A mi esetünkben is az lenne jó, ha a román fél elismerné írásban, hogy Erdély Magyarország tulajdona volt ezer éven át, amelyet az osztrákgyűlölő franciák, angolok, olaszok, amerikaiak (és mások) 1920. június 4-én büntetésből, a trianoni döntés alapján Romániához vakoltak. Ha ez a beismerés megtörténik, lehet, hogy kialakul egy békés együttélés belföldön, külföldön pedig egy békés szomszédi viszony a két ország és a két nép között.
Higgye el mindenki, hogy a beismerés (akár a katolikusoknál a gyónás) megszabadítja a lelkeket a nyomasztó bűntől. Ezután a románoknak nem kellene pénzért vagy más juttatásokért szerepelniük a magyarok ellen, még az Úzvölgyében sem a nacionalistáknak. Úgy legyen!
N. Kányádi Mihály, Szentivánlaborfalva
