Ráadásul meg akarták akadályozni a parlamentben azt is, hogy hivatalos ünnep legyen június negyedike, a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulója. Iohannis, be akarván bizonyítani, hogy mennyire szereti a magyarokat, nem hirdette ki a törvényt, és így nem lett (egyelőre?) ünnepnap. De reméljük, ami késik, nem múlik. Aztán ha munkaszüneti nap lesz, annak mindenki örül majd, még ha a magyarok szemforgatóan azt is fogják mondani, hogy nem. A május elsejéket és augusztus 23-ákat sem akarta senki látványosan, ki- és felvonulásosan ünnepelni, mégis együtt meneteltek magyarok a románokkal. Akkor most miért nem akarják június negyedikét is együtt megünnepelni?! Pedig okuk, az lenne rá. És ugyanígy ünnepelhetnék december elsejét is.

Nem értem a magyarokat. Nagyapáik, apáik száz évvel ezelőtt egy szedett-vedett többnemzetiségű államból egy egységes nemzetállamba kerültek. És akkor, ha nem tetszett nekik, megtehették volna, hogy azzal a többi körülbelül 400 ezer menekülttel (ahogy ők nevezték magukat) együtt elporoznak a maradék Magyarországra, ahová azóta is küldözgetik őket sok szeretettel. A magyarok, ha itt akarnak maradni, éljenek az ókori római közmondás szerint, amelyik azt mondja: Si fueris Romae, Romano vivito more, amit magyarra úgy fordítanak: Ha Rómába mész, élj úgy, mint a rómaiak! Románra meg így: Ha Romániában élsz, légy román! Megéri. S bár küldik őket, nem mennek, mert – mint mondják –, a „szülőföldjükön” akarnak maradni. Örüljenek, hogy itt élhetnek, hisz Magyarországnak még becsületes hegyei sincsenek. Legmagasabb bércük a Kékestető (1014 m), amelyik kisebb, mint a Bodoki-havas (1190 m). Tengerük sincs, ezért kénytelenek voltak a Balatont magyar tengernek hamisítani. Nem értem azt sem, miért ragaszkodnak ahhoz, hogy ők a magyar nemzethez tartoznak, egy olyanhoz, amelyiknek történelme is alig 1100 éves, mikor vallhatnák magukat a hős dákok és a büszke rómaiak utódainak, tehát románoknak, akik sokkal ragyogóbb történelemmel dicsekednek. Ráadásul a magyarok olyan történelmi személyiségekkel kénytelenek büszkélkedni, akik románok, mint Iancu de Hunedoara, Matei Corvin vagy Paul Chinezu.

Különben, ha mindenki olyan nemzetiségű, amilyennek vallja magát, akkor miért ne vallhatnák mind románnak magukat? Úgy nem kellene szégyenkezniük azért, mert ezer év alatt úgy elnyomták a románokat saját hazájukban, hogy egyebet nem tehettek, csak annyit, hogy Erdélyben számbelileg a magyarok fölé kerekedjenek. A szászok sem kaptak tőlük semmit, csak autonómiát, és kénytelenek voltak saját magukat kormányozni nyolcszáz esztendeig. (Aztán fogták magukat, és elmenetek.) De elkövetkeztek az igazság évei Trianon után, amit bizony ünnepelniük illene a magyaroknak. Azt, hogy a többségében magyar Kolozsvárból ismét kétezer év régiséggel dicsekedhető Napoca lett, ugyanúgy, ahogy a többi erdélyi magyar többségű nagyváros is végre elsöprő többségű román település. Egy kicsi Bolyai Egyetem helyett egy nagy Babeș–Bolyain tanulhatnak, és Marosvásárhelyen a magyar nyelvű orvosi egyetem helyett a hatalmas Petru Maior vegyes egyetemen. Tanulhatnának az óvodától az egyetemig az összes tanintézményben románul. És akkor nem kellene többé a lovak nyelvén beszélniük, amelyet szégyen használni, és jobb, ha egyszerűen elfeledik, hisz megvan az a lehetőségük, hogy megtanuljanak románul, amelynek rokon nyelveit a világon több száz millióan beszélik, míg a magyar nyelvnek még rokonai sincsenek, és csak pár millióan nyerítenek rajta. Ha megtanulnak románul, utána könnyű lesz olaszul, spanyolul vagy franciául is megtanulni, amikor elmennek pelenkát cserélni magatehetetlen idős embereken Olaszországba, epret szedni Spanyolhonba, koldulni a franciákhoz. Miért kell egy pártban tömörülniük, mondván, hogy az RMDSZ harcol jogaikért? Hisz Románia már az európai normákat rég túlszárnyalta jogaik és előjogaik megadásában, ezért akár 5–6 pártban is politizálhatnának.

Ezek után érthetetlen, hogy a magyarok miért nem akarnak legalább úgy ünnepelni, mint a szász Klaus Iohannis vagy a félmagyar Ludovic Orban.