A jelenleg Gábor Áron nevét viselő, hajdani Nagy úton szép, ízléses épületek, tágas bennvalók vannak, mutatván, hogy ott valamikor szorgalmas, jómódú, tevékeny emberek éltek. A Nagy útról indul a Szentgyörgyi vagy régebbi nevén Vasút utca, amelynek sarkán a Pataki néni háza volt (jelenleg Nébréda András és családja a tulajdonos). Pataki századosnénak nevezték, de a fáskamrában húzta meg magát, miután a lakásából kilakoltatták. Gyermekkoromban sokat járt hozzánk, ütött-kopott fekete bundájában ült a kályha mellett, néha egész nap, de a tisztelet így is kijárt neki, mert valamikor ő is volt valaki. Házának utcai sarokszobáját államosították, és cipészműhely fungált benne 4–5 mesterrel, Vitályos Károly irányításával. Nagyon jól működött, mert akik ott dolgoztak, tisztességes munkát végeztek. Óvodából hazamenve sokszor betértem cipőket próbálgatni, és elénekeltem kedvenc dalukat:

Egy szem szilva
Két szem szilva
Tátott szájú csizmadia
Megetted a subickot, a subickot,
Nem nő ki a bajuszod, a bajuszod.

Lefelé, Brassó irányában Pataki néni mellett lakott Stauffer Ferenc kőfaragó, sírkőkészítő mester. Pontos, szép munkáját sok uzoni sírkő dicséri, de a parkban felállított Hősök emlékoszlopa is az ő, valamint Puskás István és Krajgero Sándor nevéhez fűződik. Ők hárman Bukarestben együtt tanulták a márványkő megmunkálását és egyéb, ehhez a szakmához szükséges tudnivalókat. Jelenleg a házat fia, Stauffer Ferenc és családja lakja.

Mellette áll a Molnár András-féle benn­való, impozáns, szép homlokzatú épület (jelenleg Tarcsi Éva tulajdona). Amikor 1940. szeptember 13-án megérkeztek a magyar honvédek Uzonba, a Molnár-ház melletti Sándor Mihály-féle porta előtt volt felállítva a díszkapu, amelyen bevonultak a katonák. Soha nem látott, soha nem érzett akkora örömet a székely falu népe, mint azokban a napokban, hiszen már jóval előtte a lázas készülődés mámorában élt Uzon apraja-nagyja. Javították a kerítéseket, takarították az utakat, az asszonyok már előtte – Temesváryné irányítása alatt – szőtték a székely ruhának valót, a fiatal leányok részére pedig magyar ruhát is készítettek.

Elsőnek két motorkerékpáros felderítő érkezett, Sepsiszentgyörgy felől jöttek. Simon Mózes, a valamikori fúvószenekar vezetője kürtszóval jelezte érkezésüket. Az út be volt hintve őszirózsával, dáliával. Könnyű harckocsik érkeztek, Rába Botond, egy nyugalmazott ezredes parancsnoksága alatt. Voltak kerékpárosok, gyalogosok, teherautók emberekkel megrakva. Parancsnokuk Molnár Andor százados volt. Néhai Bodali Mihály elmesélte, hogy is volt az a találkozás.

– Molnár Andor százados vagyok! – fogott kezet a falu vezetőivel. Odaért a bíróhoz, aki így válaszolt: – Én Molnár András vagyok, a községi bíró. Még a nevünk is összeköt.

Molnár András veje Bujdosó Géza állatorvos volt, akit az 1956-os erdélyi megmozdulások idején koholt vádak alapján börtönbe zártak. Az ő udvarán láttunk először pávát, fácánt, gyöngytyúkot. Dolgos, szorgos porta a Sándor Mihályé is, akinek gyermekei a föld megmunkálását választották, ezzel is gazdagítva és szépítve Uzon lakóházait, tiszta és kellemes udvarait.

A Zajzon család háza, udvara a következő. Dr. Binder Pál és Cserey Zoltán történészek Uzonról szóló írásukban úgy emlegetik, hogy a Zajzon nevűek már az 1602-es összeírásban is nemesi rangon szerepeltek. Néhai Zajzon László községi bíró volt húsz évig, a jegyzők pedig Rápolti Mózes, Gavrilescu Ioan és Irimescu Ştefan, aki adószedő is volt. Fia szintén Zajzon László (Laci bácsi), aki a kollektív könyvelője volt, de értett sok mindenhez. Hegedülni is tudott, híres volt arról is, hogy egy húron is tudott játszani. A legelső autójuk Uzonban nekik volt. Laci bácsi két lánytestvére két kőfaragó felesége lett: Irénke Krajgheroné, Piroska pedig Puskásné.

Laci bácsinak két fia született, Sándor és László. Sándor korán elhunyt, Laci pedig családjával elköltözött Magyarországra. Családi házukat szomszédjuk, Sándor Mihály vette meg, legalább nem került idegen kézbe az az élet, ahol valamikor mészárszék, festöde, lakatosműhely is volt.

Valamikor a 30-as években Uzon központjában felépült egy emeletes parasztház. Építője Comuniţa Ioan román ember volt, aki az I. világháború után, mindjárt a román katonák nyomában került hozzánk, a Feketeügy kicsiny síkságára. Jámbor, csendes ember volt, valamelyik havasi faluból származott. Uzoni lakos lett, de magyarrá sohasem vált. Csak gazdag emberré.

Beke György Atlantisz harangoz című könyvének 131. oldalán feleleveníti a Comuniţa Ioan és az író nagyapja közötti konfliktust. Comuniţa úr valamiért haragudott a községi jegyzőre. A világháború elején a juhász eltűnt a faluból, de a román csapatok nyomában azonnal megjelent megint. Megparancsolta Rápolti Mózes jegyző úrnak, hogy vigye át a vízen a Kovácsrévbe, a túlsó partra. A hajdani nagyenyedi szolgadiák jobbnak látta magába zárni ezt a sértést. Leguggolt, vállára vette a nála jó harminc évvel fiatalabb pakulárt és átvitte a túlsó partra. 1940 szeptemberében, a magyar honvédek bejövetelekor egy este beállított a jegyző úrhoz:

– Jegyző úr, én elkövettem valamit maga ellen. Nekem már itt az életem jegyző úr, a házam, a földjeim, az állataim, gépeim. Hová menjek el vénségemre?
Nagyapám hallgatott, nem válaszolt.

– Meg tudna-e bocsátani nekem, jegyző úr? – halkította le a hangját, mint a templomban. – Nézze, én úgy gondoltam, hogyha nem sérteném meg vele, talán egy hold föld elég lenne…

– Takarodjék a házamból, Comuniţa úr! Engem soha senki nem kenyerezett le az életben. Nem kell sem a földje, sem a bocsánatkérése.

Nagyapám betartotta szavát, Comuniţa úrnak nem esett semmilyen bántódása a Horthy világban. Majd a román demokráciában kuláklistára került, tönkretették adóval, beszolgáltatásokkal.”

Én már csak erre vágyom: hallgatni öreg házakban az öreg embereket. Amíg még állnak a házak, sok-sok titoknak tudói, s míg élnek azok az emberek, akik mesélni tudnak. Sietni kell, mert fogynak, hiszen az élet tudja, mit akar.

Ambrusné Imreh Anna