Bari népes juhnyáj tagjaként látta meg a napvilágot egy szép zöld legelőn. A hófehér, göndör szőrű kisbárány lett a szülők, nagyszülők szeme fénye. Napestig a nagyok közelében csetlett-botlott, vidám csengőjének hangja messzire elhallatszott.
— Nagyon szófogadó gyerek Bari, és segítőkész — mekegte a csipkebokornak Mekk úr, a kecske. Ez így is volt, Bari mindent megfigyelt, elraktározott a fejében, és igyekezett ellesni az öreg birkák szokásait, majd a kedvükben járni. A pajtásaival bolondozott ugyan, kergetőzött, hempergőzött, de soha nem verekedett senkivel. Úgy élt a maga kis világában, hogy mindenkit szeretett, és őt is kedvelte mindenki.
Eljött aztán az idő, amikor minden kisbárány iskolába készült, hogy okosodjon, megismerje a világ dolgait.
A növendék bárányok friss, ropogós fűcsokorral várták az újakat, és a sok kis kolomp együtt zengett a csengő hangjával.
Mikor Bari szétnézett, sok kisbárányt látott: fehéret, feketét, tarkát, de egyiknek sem volt olyan bodros fehér szőre, mint neki. Berke Bromélia, a tanító néni is rögtön szívébe zárta a kis vidám nebulót, és gyakran megsimogatta a fejecskéjét.
A tanulás jól ment, a kisdiák szorgalmas volt, figyelmes, és szépen gyűltek a jó jegyek az ellenőrzőjében. A baj az egyik szüneten kezdődött, amikor Barka Barnabás, egy barnás színű kisbárány meglökdöste Barit, és ráförmedt, hogy magolós. Még azt is mondta gúnyosan, hogy ,,a kis kedvenc", de erre már potyogtak a fehér bárányka könnyei.
Otthon megvigasztalták, babusgatták, de az eset másnap is megismétlődött. Látva Bari könnyeit, a fekete és tarka bárányok is csatlakoztak a lökdösődőkhöz, a fehérek meg összebújva, távolról figyelték az eseményt. Hősünk próbált szépen beszélni a pajtásokkal, elkerülni a verekedést, de azok egyre vadabbak lettek. Végül Barinak sikerült egy ügyes ugrással megszabadulnia, de a szomorúság tüskéje a szívében maradt. Miért bántják őt, amikor ő nem bánt másokat? — morfondírozott. — Vajon azért, mert ő fehér?
Elhatározta, hogy majd úgy fog viselkedni, mint a fekete bárányok...
