Tudtam, hogy közeledik a születésnapja, és mégis megfeledkeztem róla. Azért biztosan sokan köszöntötték, hisz rengetegen ismerik a városban – reméltem, de megtudtam a lányától, hogy nagyon kevesen vették a fáradságot… Ha arra gondolok, hogy ő hányszor köszöntött, gratulált, hívott fel, amikor csak a leghalványabb oka is volt rá, hányszor segített, amikor bármiben a segítségét kértem, elszégyellem magam. Ő mindig kész szavakba önteni a szívét, ha valamelyik egykori vagy mai kollégáját méltatni kell, ha bármilyen alkalomból bármire felkérik.
Tizenöt éve élek Sepsiszentgyörgyön, azóta ismerem. Az első pillanattól a bizalmába fogadott, és ez a bizalom többször is példamutató, inspiráló volt számomra.
A színházban ő volt az egyik legelső, aki bekopogott egykori irodámba, mint mondta, csak azért jött, hogy megismerje az új kollégát. Bemutatkozott és elviharzott. Aztán egyre gyakrabban meglátogatott. Általában azért, hogy segítsek neki „megírni” egy-egy szöveget, s én, mint komoly irodai alkalmazott, mindig panaszkodtam, hogy mennyi dolgom van, és visszahívtam egy másik időpontban. Sosem sértődött meg, tisztelettudóan elment, visszajött. Egy idő után rájöttem, hogy egyszerűbb, ha azonnal teljesítem a kérését, hisz valójában csak abban volt szüksége a segítségemre, hogy beírjam és kinyomtassam neki, amit diktál. Úgy diktált, hogy ritkán kellett utólag belejavítani a szövegeibe, tökéletesen nyomdaképes volt mindig, amit elsőre megfogalmazott. Titokban elkezdtem csodálni azért, hogy milyen könnyedén kirázza a kisujjából azokat a szövegeket, amelyekért én vért szoktam izzadni, pedig neki nem ez a munkája. Végtelenül hálás volt a segítségemért, mindig hozott valami apró figyelmességet, csokoládét, és ragaszkodott hozzá, hogy elfogadjam. Én sosem adtam neki semmit azért, hogy írni tanított.
Később azzal lepett meg, hogy milyen nagyszerű szónok. Volt néhány olyan színházi esemény, konferencia, közönségtalálkozó, ahol szerényen meghúzódott a nézőtéren, de amikor megszólították, úgy mesélt a színházról, hogy sokan a zsebkendőjüket keresték...
Gyakran láttam koldusgyerekekkel beszélgetni az utcán. Már-már zaklatták, de ennek ellenére is próbált segíteni rajtuk. Volt egy pártfogoltja annak idején, egy hajléktalan férfi, akinek a nevében több kérést is megfogalmazott: néha azért, hogy meleg ebédhez juttassa, máskor, hogy visszaszerezze a személyi igazolványát. Etette és ruhát is adott neki, annyira szívén viselte a sorsát, akár egy közeli hozzátartozónak.
Nekünk, fiatalabb kollégáknak az emlékeivel segített sokat. Ha olyan színházi fotót találtunk, amelyiken nem volt ismerős mindenki, általában őt hívtuk, rá mindig lehetett számítani. Másnap érkezett és megfejtette a rejtélyt.
Színházi újságíróként ma is reflektálnom kell néha olyan múltbéli eseményekre, amelyekkel kapcsolatosan nincsenek személyes emlékeim. Ilyenkor felhívom, ő az egyik legmegbízhatóbb élő tanúja a sepsiszentgyörgyi színház történetének. Legutóbb Darvas László halála kapcsán beszélgettünk. Nekrológot írtam, és nem tudtam, hogy a színész közel 130 alakítása közül melyek számítanak emlékezetesnek. Telefonon soroltam neki a szerepeket, ő pedig hosszan mesélt valamennyiről. Miután megköszöntem a segítségét, elpanaszolta, hogy szükségállapot lévén, nem tud bemenni a szerkesztőségbe, hogy ő is lediktálja a maga szokásos búcsúlevelét. Felajánlottam, hogy segítek, leírom neki így, telefonon keresztül. Ugyanazt éreztem diktálás közben, mint egykor az irodában.
Egy másik születésnap is eszembe jut, a Kudelász Ildikóé. Amikor 2006-ban a színház egykori alapító tagja betöltötte a nyolcvanadik életévét, engem küldtek, hogy felköszöntsem. Megilletődve álltam a Csíki negyedi lakása előtt, reménykedtem, hogy meglepem a társulat, az egykori kollégák nevében. Félve kopogtam be hozzá, és nagy meglepetésemre Puki bácsi nyitott ajtót. Őt nem lehet megelőzni a másoknak való örömszerzésben, a szeretet gesztusaiban.
Az elmúlt évek alatt több színészkollégája, kortársa is távozott, és mindenkit elbúcsúztatott a Háromszékben. Ha alkalma volt, a sírnál is. Egyszer gratuláltam az egyik írásához, ő pedig így szerénykedett: „Ugyan, barátom, én csak egy komédiás vagyok...”
Mióta ismerem, nemigen kapott olyan szerepet, melyben színészként is jobban megismerhettem volna, csupán az egyik kézdivásárhelyi szerepére emlékszem igazán. A rendezéseit és Mesekaláka műsorait sem láttam. Számomra ő nem komédiás, sokkal több annál. A Hűség-díjas, Jóember-díjas, Pro Urbe díjas lélekember. Egy szórakozott, érzékeny gyerek, aki állandóan azért rohan, hogy valakinek örömet szerezzen.
Ő most töltötte a nyolcvanötöt, és senki nem kopogott be hozzá a születésnapján. Hadd legyen ez a megkésett köszöntés egy köszönet a mindenkori színházi és sajtós kollégáim nevében is. Köszönet az írásaiért, megható szavaiért, segítőkész szeretetéért. Köszönet ezért a sok-sok rohanásért. Reménykedve abban, hogy a következő kerek születésnapokon időben ott lehetünk az ajtaja előtt, ő pedig ugyanolyan örömmel fogad, mint egykor, ott a Csíki negyedben...
