Sok nálunk a fiók. Legalább annyi, mint Salvador Dali festett zsiráfjának a nyakában. Némelyiket évek óta nem húztam ki, még költözködéskor sem. Kacatok hevernek bennük, biztosan. Kimerült öngyújtók, távoli rokonoktól kapott karácsonyi mütyürök, drótgubancok, folyóparti csigák, meghívók ilyen-olyan rendezvényekre, gyertyacsonkok, idejétmúlt emlékeztetők olyasmikre, amikre fölösleges vagy nem akarok emlékezni.
De aztán nálam is eljött az a vasárnap, amikor, mint zuhanó repülőgép botkormányát, magam felé rántottam a fiók fogantyúját. Jó órán át egyedül bolyongtam a kánikulában áthevült lakásban, megfürödtem, olvastam, kávéztam, töltöttem az időt, mintha várnék valamire. Már-már azon voltam, hogy dolgozni kezdek unalmamban.
De nem unalom volt ez. Semmi nem volt. Nem kísérte semmilyen érzelem vagy hangulat. Várakozás volt leginkább, csak éppen nem tudtam, mire várok, készültségi állapot, melynek izgalmán nem segít sör vagy nyugtató. Egyszerűen tiszta voltam belül, szinte üres.
Az első fiókot lassan húztam ki. Akár tokjából a kardot a szamuráj. Női harisnyák voltak benne, mégpedig épek, nem elrejtett selejtek. Feleségem és lányom tudtom nélkül elfoglalta tehát ezt a fiókot. Csalódottan néztem, mint akit becsaptak. Nem az időben dunsztolt apróságok, semmiségek hevertek előttem, hanem gyakorlatias, szinte értelmes holmik. Ez meghökkentett. Mintha nélkülem működött volna valamiféle rendszer, átváltoztatva a dolgokat. Végül is, nyugtattam magam, így a helyes, és hozzá kell szokni. Erre való a fiók. Jó találmány, éppen csak én nem figyeltem fel rá, amilyen hanyag vagyok. Úgy éreztem mégis, elmulasztottam valamit, nélkülem történt egy fontos esemény.
A második fiók üres volt. Döbbenetesebb az elsőnél. Kellett volna lenni benne valaminek, a szokásos kacatnak legalább. Nem hagyhattam egy fiókot kihasználatlanul, ha tartalmára nem is, rendeltetésére emlékeztem. A fiókok azért vannak, hogy tartsunk bennünk ezt-azt, mindegy, mit, néhány elfelejtett tulajdonunkat akár.
Mintha megloptak volna. Jártak itt valakik, lehettek éppenséggel vendégek is, akik kirámolták, majd zsebükbe, parfümillatú kézitáskájukba gyűrték a holmikat. Annál titokzatosabbnak tűntek a lopók, hogy azt is tudniuk kellett, évekig nem nyitom ki a fiókot, későn fedezem fel gaztettüket, amikor már messze járnak, mosolyogva dédelgetik markukban szerzeményüket. Még a szokásos port sem hagyták a sarkokban. A fiók teljességgel üres volt.
Nem volt ennél zaklatottabb vasárnapom a költözködés óta; egyszeriben érdekesnél több, izgató lett, és ijesztő is egy kicsit. Átfutott rajtam a rémület. De hát otthon voltam, saját lakásomban, ha más nem, a tárgyak biztonságot nyújthattak volna. Megkapaszkodhattam bennük, meg is simogathattam volna őket. Nem sokra becsülöm egyébként a tárgyakat, még bicskám sincsen. Szemüvegemet is csak kényszerűségből hordom magammal, ki nem állhatom. Nyomja a fejemet, és ettől elálmosodom. Most mégis feltettem.
A harmadik fiókban aztán ott volt. Egy teljes panoráma. Kékes fényben derengett. Mintha egy napfényben égő tájra idegen köd ereszkedett volna. Talán én néztem felhők fölül. A házak domboldalra épültek, és meghatóan sötétvörös volt a fedelük, akár a régi, selyemkötésű könyveké. Az egyikbe — hivatalféle lehetett — éppen befordult egy ember. Barna kalapos, görnyedt alak volt, talán bicegett is egy kicsit. Mit keres azonban egy polgár a hivatalban vasárnap? Aztán rájöttem: a fiókban nem vasárnap volt! Talán kedd. Sőt, a fiókban bizonyosan kedd volt.
Az üzletek nyitva voltak. Az utcán nem jártak sokan, de azok céltudatosnak látszottak. Bevásárolni mentek, a magányos nagyanyjukhoz vagy délelőtti előadásra a moziba. A mozinak kéménye volt, füstölt is. Kora tavasz vagy ősz lehetett ott, fűtöttek. A járókelők felöltőt viseltek, a gyerekkocsikban elnyújtózott kis emberkék fején horgolt sapka, lábukon horgolt cipőcske volt. A folyó partján — ez a fiók bal oldali szélén folyt, és eltűnt valahol, talán egy másik fiókban — foltozott bekecsben álltak a horgászok. A folyó sárga volt. A sárga szín a szövőgyár hátsó udvarából eredt, egymásra dobált vascsövek alól, és egy beomlott partú csatornán át ömlött a folyóba. Rémlett, hogy ennek ismerem a nevét, csak egy kis emlékezetzavar miatt nem jut az eszembe.
A szövőgyár parkosított első udvarán, a kapuval egy irányban fehér fityulás nők álltak, magas szárú vászoncipőben visszeres lábukon. Hadonásztak, mintha egymás orráról hessegetnék a legyet. Hangjukat nem hallottam. Hétköznapi nyüzsgés, ugyanakkor tökéletes csönd volt ebben a városban, az autóbuszok is zajtalanul zötyögtek a macskaköveken, kerülgették a lovas szekereket. Divatjamúlt kisvárosnak látszott. A buszok oldalán feliratok sárgálltak. Az emléktáblákon is voltak feliratok, el is olvastam apró betűiket, szerencsére feltettem a szemüvegemet. Hősöket és vesztett csatákat jegyeztek fel itt fekete vagy fehér márványlapra, melyekről a történelemkönyvek sem emlékeznek meg, s a városlakók sem figyelnek rájuk. Azok inkább a lábuk elé néztek, engem sem láttak a magasban.
Esküvői menet érkezett a főtérre. Az ifjú pár jött elöl, lassan andalogva, miközben legszívesebben megfutamodott volna, utánuk zavarában peckesen lépdelt szűk, sötét ruhákban a násznép. Elhaladtak az egymásba rakott, három tulipánkelyhet formázó beton szökőkút előtt, megkerülték a szabadságharcos emlékoszlop kőoroszlánjait, majd eltűntek egy nagy épület boltozatos kapujának homályában. Ezen az épületen is emléktábla állt. Megkerestem, már a szimmetria kedvéért is, tekintetemmel a sírkertet. Szabályos sorokban domborodtak a hantok, éppen csak a bukszusok és a törpe almafák zavarták meg a rendjüket. Itt valódi csend honolt, nem is hiányzott semmiféle hang. Szaporán bólogattak, magot csipegetve, a madarak a satnya őszi vagy kora tavaszi fűben. Rigók lehettek, vagy seregélyek.
A temetődomb felső részén házakat építettek, ingó állványokon járkáltak a munkások. Egyikük leejtette vakolókanalát, s az éppen egy saroglyába pottyant, szétloccsantotta a híg maltert, egy gazdátlan talicskára fröccsent a habja. Lakótelep épült itt, alsó végében már kész lakásokba hordták be a bútorokat izzadt emberek. Lefeszegették a védő bükkfa léceket a szekrényekről, fotelokról, megtelt deszkadarabokkal a sáros feljáró, azokon tapostak el-elbotolva. A lakásban várakozó asszonyok az ablakpárkányra könyökölve éppen a temetőre láttak, de nem figyeltek rá. A jégszekrény érkezésére füleltek a második vagy a negyedik emeleten.
A főteret vettem szemügyre ismét. Nem változott. Nem is volt főtér valójában. Egy háztömböket megkerülő, kör alakú út volt, néhol kiöblösödve. Egyik tágulatában szobor állt, másikban két tört lécezetű zöld pad az aprócska parkban. Három ilyen füves foltot láttam, egyiken kisfiút, kopott fekete kerékpárral. Pumpálta éppen a hátsó kerekét. Sírásig erőlködött. A bicikli kormányára barna ételhordót akasztott valaki, az egyik lábasból zsíros lé csöpögött.
Megismertem a fiút. Csodálkozva figyeltem, nem okozott különösebb örömet a viszontlátása. Nem ilyennek képzeltem. Roppant távoli volt, és nagyon kicsi. Esetlen és ideges. Tétováztam, szóljak-e neki, hogy a szelepgumi a hibás. Nem tettem mégsem. Nem akartam megriasztani fentről érkező szózatommal. Segíteni sem akartam neki. Úgy volt jó, ahogy volt. Kínlódjon csak. Ha beleszólok, mindent megváltoztatok talán, ami később történik majd: mintha vasárnapra igazítanám át azt a keddet.
A fiú időnként keservesen az égre, felém emelte a szemét, de én csak hallgattam, és mosolyogtam magamnak.
Csöndesen becsuktam a fiókot.
