Kedves Laci, egy kelet-európai hajnalban rendszerint azt képzeli, hogy sokat tud a világról. A titkait. A rejtelmeket, a szövedéket, a hálót. Estére rendszerint kiderül, hogy ez a sok is milyen kevés. De ezt már a másvilági Sugás asztalánál beszélhetjük majd meg.
Amúgy sem vagy egyedül, jövünk mi is, Kormos verssorait mormolva: ,,...de semmi vész gyerekeim / sajnálnotok fölösleges / világokat varázsolok / amikor akarom…" Te például az Adam Adamban így: ,,Akkor már betemették az üzemudvar alá az új gépsort, mert beszerelni nem maradt idő, arra rakták a gyeptéglákat, ültették a fenyőket. Éjszaka festették zöldre őket, közben a lámpafénnyel pettyezett hideg sötétséget néztem, és mindenfélére gondoltam, amire tilos egy idő óta, de főként az időre. A sötétben hallottam, ahogy a föld alatt dolgoznak a gépek, tompán zúgva őrlik a talajt, benne a gilisztákat meg a rengeteg üvegcserepet. Emeletnyi mélységben önmagától beindult az új üzem, hatalmas üregeket termeltek benne a közülünk évek óta eltünedező emberek." Neked egyébként mindig is ,,fejgondolataid" (lásd Adam Adam) vagy vezérdiliid (Bejer barátunk kedves ideillő kifejezése) támadtak... Írás közben jön meg az étvágy, és mennek el újabb üregekbe a föld alá zárt emberek, akik eltűntek. Minden ilyen embernek, na jó, minden másodiknak van családja is, szülei, felesége, szeretői, gyerekei, a föld alatti üregek imaginárius hiánnyá változnak a társadalomban, ettől viszont az árvák tényleg árván maradnak, miközben Te rollereden — lásd A hajtány című szentgyörgyi beszélyedet — csorogsz lefelé a Baromhegyről a színház irányába. Ez azért is különös — egy álomban élünk, amelynek lám, holnapra halál a neve —, mert azok az itteni dolgozók, akik még nem tűntek el az üregekben, alaposan megváltoztatták a tegnap Gábor Áron, mára tán a szobor miatt Mihai Viteazul tér képét. Már semmi sem olyan, mint a mi közös városunkban, a föld e páratlan helyén gyermekkorunkban volt... Hamvas Béla ugyan Korinthoszról mondja ezt, de én mért ne érthetném Szentgyörgyöt alatta? Vagy felette? Madártávlatból, repülőről, helikopterről nézve tényleg szép lehetett ez a tér, csak mi nem voltunk madarak, és nem repülőről néztük. (Hogy most milyen, arról jobb nem is beszélni, évek óta bontják, mostani állapotában bombázások utáni helyekre emlékeztet...) A rövidnadrágos kisfiú, aki voltál, közben fékez a színház előtt, sorsára hagyja a rollert, egy plakát köti le figyelmét, nohát meséljünk, tolószékes, fezes öregurat bámul, ,,nagypapa látni akar benneteket" — igen, későbbi időben bemutatott drámád plakátját figyeled, de ez már egy másik történet, először főszereplőd, Visky Árpád ment el, azóta is hallom, hajnalban felriadva, amint bokáit összeveri a szél, amint a városszéli erdő egyik fáján lóg, s néhány hónapja rendeződ, Seprődi Kis Attila. Megvártak volna, talán kissé mégis elsietted, Laci, persze, ott legalább nem leszel egyedül. A Sugás törzsasztalából, amely annyiszor táncolt és táncoltattuk rajta poharainkat, nem maradt semmi. Szétszéledt a társaság, ki máshová távozott, ki az elágazó ösvények kertjébe (Borges). S az asztalt sem érinthetem meg, eltüzelhették azóta. Hát az árnyakat idézgetem. Itt vannak mind, akik már soha többé nem lehetnek itt, utolsó pillantásukba, utolsó szavukba zárva. Belőlünk meg úszómester is lehet, Laci, sarkutazó. Eltűzhetünk Polinéziába, ahol táncol a hullámsapkás tenger. Nagyapáink nyomát kereshetjük Szibériában. Sámándobok, szóljatok! Fényképezkedhetünk tovább ebben az infantilis, új évezredben. Idáig ők már nem juthatnak el, legalábbis nem látjuk őket (hogy odatúl mi van, nem tudjuk, ha megidézlek, majd mesélsz?), de amikor Szentgyörgy, Bukarest, Kolozsvár, Budapest tetőit vérbe borítja az alkony, megjelennek mégis, poharaikat kiisszák. Már Te is Velük vagy, Laci. ,,Voltam én már máig annyiféle / jogom van végre más reményre" — írtad egy versedben néhány éve. Hát nem tudom. Nem értem. Ülök Ferenczes mellett a szárhegyi szálló lépcsőjén, a szúró napon, és hallom a hangod, és látlak is téged. A fehér lovat vezeted kantárszáron, lehajtott fejjel, és nem tudok sírni. ,,Voltam én már máig annyiféle /magam ellen, magam perében, / jogom van végre más reményre, / hogy gyanú árnyéka ne érjen, / kacagd a búmat szabadon s a véget, / legyél tőlük nálam boldogabb, / sugalltam feketén fehéren, / tudod te, mit ér egy gondolat, / kinek kezén, lelkén az ítélet, / nagyobb leszek a porban térden."
