Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után létrejött új államok homogén nemzetállam kialakítására törekedtek, annak ellenére, hogy az utódállamok mindegyike soknemzetiségű ország volt. A közép-európai területre jellemző nagyfokú etnikai sokszínűség miatt ez nemzetiségi feszültségekkel járt az országokon belül, illetve az országok között. Az utódállamok eltérő gazdasági fejlettségű, kultúrájú és vallású területeket fogtak egybe, ami újabb konfliktusokat eredményezett. Az új államok önálló gazdaságok kiépítésére törekedtek, szomszédaiktól elzárkóztak, így gazdasági növekedésük lelassult. A béke tartalmazott kisebbségvédelmi rendelkezéseket, azonban ezeket az utódállamok nem tartották be. Korlátozták a nemzetiségi jogokat, a nemzetiségek beolvasztására törekedtek.
Csehszlovákia
Az ország népei között a csehek csak enyhe többséget képviseltek, a szlovákok pedig sérelmezték, hogy az ország vezetése a cseh polgárság kezébe került. Nem jött létre a kárpátaljai rutén autonómia, sem a 13,5 milliónyi összlakosság közel 25 százalékát alkotó német kisebbség különleges státuszának kialakítása, pedig ez utóbbira az államalapító cseh politikusok a békekonferencián ígéretet tettek.
Szerb–Horvát–Szlovén Királyság
Az új délszláv állam eltérő fejlettségű és kultúrájú népeket próbált összefogni. A vezetés minden területén a szerbek dominanciája érvényesült. A horvátok és a szlovének nem törődtek bele alárendeltségükbe. Mindkét tagállamban mozgalmak alakultak az elszakadásra. A fejlettebb területek lakói – szlovének, horvátok, de a délvidéki magyarok is – úgy érezték, hogy az ő rovásukra fejlesztik Szerbiát. Az országot csak a királyi diktatúra bevezetésével (1929) lehetett egyben tartani.
Románia
Az újonnan létrejövő Nagy-Romániában jelentős számú nemzetiség élt. A nemzetiségi ellentéteket fokozta, hogy a fejletlen régi román területeket Erdély rovására támogatták. Az állam sajátos problémája volt a közéletet uraló balkáni korrupció.
Jaj a legyőzötteknek!
A történelmi Magyarország szétesése után a Trianon által véglegesített helyzetben Csehszlovákia, Románia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság – három, etnikailag sokszínű ország – nemzetállamot akart kialakítani, beolvasztva a nemzeti kisebbségeket. Az elcsatolt területeken élő magyarság a hivatalnokréteg, a középosztály és az értelmiség tömegeinek távozásával nagy számbeli veszteségeket szenvedett. Az arisztokrácia egy része is Magyarországra költözött.
Az utódállamok hatóságai a magát korábban magyarnak valló zsidóságot nemzetiségnek minősítették, igyekezvén leválasztani a magyarságról, igaz, kevés sikerrel. A győztes nagyhatalmak által megfogalmazott kisebbségvédelmi szerződéseket az utódállamok aláírták, de végrehajtásukat tudatosan szabotálták, és a később létrehozott alkotmányok is gyakorta ellentmondtak a békeszerződéseknek. A jogaikat biztosító szövegeket sokszor a kisebbségek sem ismerték, és így a közigazgatás különböző szintjein gátlástalanul érvényesülhetett az állami akarat és a helyi önkény.
A magyar kisebbségek helyzete
Az először passzív ellenállásra berendezkedő kisebbségi középosztályok néhány év múlva hozzáláttak politikai és kulturális szervezeteik megteremtéséhez. A magyar kisebbségek politikai vezetői az egységpártokat tartották hatásosnak. A magyar pártok elsősorban polgári pártok voltak, a parasztság érdekeit meglehetősen kevéssé, a munkásságét pedig egyáltalán nem képviselték. Mivel a parlamentekbe kevés képviselőt tudtak bejuttatni, a törvényhozások munkáját érdemben nem tudták befolyásolni, így nem maradt más lehetőségük, mint hogy a parlamentekben legalább szóvá tegyék a magyarságot ért igazságtalanságokat. A szomszéd országok földreformjai, az iskolák államosításai, a kisebbségi intézmények, a sajtó, a könyvkiadás, a tudományos élet állami támogatásának hiánya vagy aránytalansága minden környező országban kivétel nélkül hátrányosan érintették a magyarságot.
Rácz András és Foki Tamás (Trianon 100)
