1918 őszén a világháborús összeomlás miatt a megszállás alá került területek minden részéből elkezdtek özönleni a menekültek Magyarország belső részeibe. A nyilvántartás szerint 350 ezer, utólagos becslések szerint 400–450 ezer ember hagyta el szülőföldjét, otthonát, munkahelyét. A 20-as években a csonka országban százezrek nyomorogtak. A legrosszabb helyzetbe közülük azok a menekültek kerültek, akik pályaudvarokon vagonokban tengődve vártak a sorsukra. A menekültek nemcsak földjüket, házukat, ingóságaikat és ingatlanjukat hagyták előző életük helyszínén, de a mindennapi megélhetést biztosító munkahelyüket is. A magyarországi társadalom többé-kevésbé értetlenül, együttérzés nélkül vette tudomásul a menekültek tömeges megjelenését. Az emberek figyelmét elsősorban a saját jelenüket fenyegető veszélyek kötötték le, féltették a munkájukat, lakásszerzési esélyeiket.
Nemzeti tragédia
Az első világháború gyakorlatilag még véget sem ért, Magyarország még meg sem kötötte a rá vonatkozó fegyverszünetet, amikor a környező államok támadásba lendültek. Az antant hallgatólagos engedélyével, sokszor tiltásai ellenére a szerb, román és csehszlovák hadmozdulatok célja az volt, hogy minél nagyobb területet hasítsanak ki a Magyar Királyság területéből.
Az 1920. június 4-én aláírt trianoni szerződés Magyarország (Horvátország nélkül számított) területének több mint kétharmadát osztotta szét a környező országok között. Nagyjából 3,5 millió magyar került akaratán kívül idegen országok fennhatósága alá.
Új impériumok alatt
A megszállt területeken a magyar közalkalmazottaknak, hogy a helyükön maradhassanak, hűségfogadalmat kellett tenniük a Csehszlovák Köztársaságra, Ferdinánd román királyra vagy a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságra. Ha házukat, földjüket meg akarták tartani, meg kellett tagadniuk magyarságukat.
Trianon árvái
Sokan voltak közülük, akik nem maradhattak: vagy egyszerűen kiutasították őket az utódállamokból, vagy lehetetlenné tették boldogulásukat. Mások egyszerűen nem voltak hajlandók idegen állam polgáraiként élni szülőföldjükön. A korabeli hivatalos statisztikák szerint mintegy 350 ezer, a legújabb kutatások tükrében mintegy 420 ezer magyar hagyta el otthonát és érkezett a trianoni Magyarországra 1918 végétől az 1920-as évek közepéig.
A vagonlakók mindig is kisebbséget képeztek ebben a tömegben. Becslések szerint a menekültek közül 40–50 ezer fő fordult meg a vagonokban. A többiek tömegszállásokon, külvárosi barakktelepeken, volt kaszárnyákban helyezkedtek el.
Lassú beilleszkedés
1924 nyarán már alig 300 vagonlakót tartottak nyilván Budapesten, országosan a számuk viszont még ekkor is 3000 körül volt. Az ügyük kezelésére életre hívott Országos Menekültügyi Hivatal az állásközvetítéstől kezdve a diáksegélyeken és házépítéseken át egy sor tevékenységgel igyekezett közreműködni a menekültek beilleszkedésében, akiknek megítélése a magyar társadalomban nem volt mindig egyértelmű. A menekültek közül sokan létrehozták a maguk egyesületeit, amelyek különböző kiadványok, emlékművek, ünnepi rítusok segítségével igyekeztek megjeleníteni az elveszített hazát.
Rácz András és Foki Tamás (Trianon 100)
