„Mily kedves a te hajlékod, Seregek Ura! Lelkem vágyakozva eped az Úr udvaraiba; lelkem és testem sóvárog az élő Isten után. A veréb is otthont talál magának, s a fecske fészket, hogy kicsinyeit oda rejthesse, oltáraidnál, Seregek Ura, Istenem és királyom! Boldogok, akik házadban laknak, téged örökké magasztalnak.” (84. Zsoltár)
Az elmúlt héten a Hivatalos Közlönyben megjelent rendelkezések értelmében június 21-ével, vagyis az elmúlt vasárnappal kezdődően ismét beléphettünk templomainkba, és ott tarthattuk meg az istentiszteleteket.
És valóban, ennek következtében vasárnap pár perccel 11 óra előtt a templomok udvarán izgatottan gyülekeztek az egyháztagok. Végre – hosszú idő után – szélesre tárva hívogattak a templomajtók. A táskákból, zsebekből előkerültek a szájmaszkok, és a templomküszöböt dobbanó szívvel léptük át mindannyian.
Belépve beleszippanthattunk az oly sajátságos „templomillatba”. Hallhattuk a padok jól ismert recsegését, a cipőnk koppanását a templom kövezetén. Az orgona hangját ennyire szépnek, átölelőnek talán még soha nem hallottuk. Mennyire hiányzott mindez! Lelkünk vágyakozva epedezett az Úr udvaraiba és sóvárgott az élő Isten után! Milyen türelmetlenül vártuk mindannyian ezt a pillanatot! A lelkészek várták azt, hogy Isten igéjének hirdetése közben láthassák az emberek arcán az érzelmeket, a szemekből kiolvashassák a néma, mégis jól érthető visszajelzést. A hívek pedig azt várták, hogy a megszentelt istenházának áhítata, csendje átölelje őket. Nem mintha Isten közelségét nem lehetne megérezni az otthonunk melegében vagy életünk különböző eseményeiben, helyzeteiben. Hanem azért, mert az istenfélő embernek szüksége van arra is, hogy beléphessen az Úr házába, abba a hajlékba, mely más és mely több, mint bármelyikünk otthona.
Ezt mutatja meg számunkra egy rövid kis történet is, melyet nemrég olvastam valahol, s mely szerint egyszer egy édesapához hatalmas kérdést intézett a gyermeke: „Apa, mondd csak, miért kell nekünk templomba járni, ha amúgy is minden este a saját ágyunkban imádkozhatunk?” Az édesapa így válaszolt a gyermeknek: „Tudod, fiam, úgy van ez is, mint a levegő és a víz. A levegőnek, melyet beszippantunk, páratartalma van, tehát víz található benne. De ez még nem oltja a szomjunkat. Ha igazán jó és friss vizet akarunk inni, ahhoz el kell mennünk a forráshoz.”
Az elmúlt időszakban sokszor szippantottunk bele a „párás levegőbe”, amikor az internetes felületeken vagy televízióban istentiszteleteket néztünk. Akkor is a szomjunkat próbáltuk oltani, amikor a rádiókészülékeken keresztül hallgattuk az ige hirdetését vagy az újságok hasábjain olvastuk az imádságokat, rövid áhítatokat. De úgy igazán egyik sem oltotta a szomjunkat, Isten iránti vágyunkat. Most azonba végre ismét járható a „forrás” felé vezető út, ahol szomjazó lelkünk friss vizet, élő vizet találhat.
Hiszem azt, hogy mindannyian emlékezni fogunk az elmúlt vasárnapra. Ott lesz szívünkben a tilalom és elszigeteltség keserűségének emléke, de ott lesz a „visszatérés”, levegőhöz jutás, felszabadulás emléke is, mely feloldja a keserűséget.
Még nem teljes a szabadság. A védőfal még éket ver a hívek közé: a maszkban nem teljes az arc, a levegővétel éppen csak hogy elégséges. A két méter távolság még nem engedi a testközelséget, mely által érezhetjük a mellettünk ülő ember minden rezdülését. És nem engedi a biztató kézfogást sem.
Imádkozunk azért, hogy ezeket is visszakapjuk. De addig is hálát adunk a megnyílt templomokért és a benne egybegyűlt hívekért. Mert bizony „kedves a te hajlékod, Seregeknek Ura”!
Marosi Tünde