– Valamikor, ezelőtt száz évvel, hogy visszafelé menjek, mert én is már 96 éves vagyok, édesapám nagyban termelte a lencsét. Úgyhogy őt 1925-ben a barátai, dr. Tutsek Géza, Szemlér Ferenc, a római katolikus gimnázium igazgatója, egy Asbóth Béla nevezetű, a magyarországi nagygazdaságnak az igazgatója, kijöttek, és apámat megkoronázták lencsekirálynak. És a lencsekirályságnak aztán rossz vége lett, mint általában a 20. században a királyságoknak... Ő is aztán lencsekirályként létezett jó ideig, amíg aztán jött a kommunizmus, s mint ahogy a többi királynak is – a romániai királynak is –, menekülni kellett, mert őneki befellegzett a királyság. Úgyhogy végeredményben én egy lencsekirálynak a fia voltam. S így azoknak is, akiknek közük volt a királyságokhoz, hát nekem is így befellegzett a 20. század.

Úgy vettek engem, mint a kommunizmus legelső ellenségét. Hát én az is voltam, nem csak az én személyem... Én a kommunizmusnak azt az alapelvét sose tudtam elismerni, ahogy ők akarták, hogy a magántulajdon szűnjön meg. Azt én úgy tartottam, s most is úgy tartom, hogy az emberiségnek, a mainak is a legfontosabb a tulajdonjog. Mindenki azért harcol, mindenki azért küszködik és mindenki azért dolgozik, hogy a tulajdonjoga legyen megfelelő. A lencsekirályságnak olyan következményei voltak, aminek főleg én ittam meg a levét... Végigcsináltam két menekülést, két világháborút, 45 év kommunizmust, és utána a mai félkommunista helyzetnek a borzalmait, végigszenvedtem a maksai polgármesternek minden hitványságát, de a jó Isten velem volt...

– Milyen típusú lencse volt itt?
– Lencse itt kétféle volt. Volt a fillérlencse, és volt a közönséges lencse, amelyet most is az üzletekben lehet kapni. Viszont édesapám a fillérlencsének a termelésére és nemesítésére szánta el magát, úgyhogy én már a lencsetermelést úgy vettem át, hogy azt a bizonyos fillérlencsét termeltem.

– Milyen volt az a fillérlencse?
– A fillérlencse... annak most híre sincs. Nem lehet kapni szerintem most az egész Európában... Igaz, hogy én most nem is jártam az üzletekbe, ahol árulnának lencsét... De fillérlencsét nem láttam sehol sem. Az körülbelül 2 vagy 3 milliméterrel nagyobb volt, és különösen finom íze volt, amit a füstölt kolbásszal, füstölt oldalassal szolgáltak fel különösen előkelő vendégeknek. Így került kapcsolatba édesapám ezekkel az említett brassói ismerőseivel is, és főleg Asbóth Bélával, aki mezőhegyesi híres igazgató volt Magyarországon, és Szemlér Ferenccel, akinél mi kusztodizálásban voltunk, amikor én a gimnáziumban voltam... Úgyhogy elhatározták ők, hogy Beczásy barátunkat megkoronázzák lencsekirálynak... Brassóban az egyik ékszerésznél rendeltek egy majdnem igazi koronát, amely díszítve volt különböző lencseszemekkel is, és a királyi korona mellett volt kutyabőrön a királynak a kinevezése, s a jogar, ami hozzá jár a királysághoz. Ott, az ősi házban, ahol én születtem, ami jelenleg körülbelül 350 éves, oda megérkezett a társaság, télen, szánnal jöttek, és felöltöztették édesanyámat, édesapámat különleges öltözetbe, királyi öltözetekbe. (...)

A Brassói Népújságban s a Háromszékben itt, Sepsiszentgyörgyön is megjelent egy nagy cikk a Beczásy lencsekirályságával... Na, most jön a szomorúbb fele a dolgoknak... Ugye, én örököltem teljes épségben a verstörést, mert Szemlér egy verset is írt volt rá, s Kollár Gusztáv, aki egy festő volt, neki pedig egy gyönyörű képe volt lefestve a tarka híres Beczásy-lovakkal és a szánnal, és felöltözve téli bundába, amikor megérkeztek ide. De már ezek emlékek, ez már a múlté, mert ezek mind eltűntek. Ahogy minden mást is – nem csak tőlem – a kommunizmus elpusztított... Hogy a múltra ne tudjon senki emlékezni, hogy ők tudjanak könnyebben boldogulni a szegény néppel, akiket az orruknál fogva tudtak vezetni, megfélemlíteni a későbbi időkben a híres Duna-csatornával... Mindenkit avval fenyegettek, hogy oda kerül. (...)

– Mekkora területen és mennyi lencsét termeltek akkor?
– Hát végeredményben a lencsetermelés édesapámnak és nekem is az egyik legfontosabb cikk volt. Úgyhogy a Beczásy-birtok 300 holdon volt, és abból évente kb. 50–60 holdon termeltük a lencsét. A lencsetermelés nem volt olyan egyszerű dolog, hogy én elvetem, learatom, hanem a lencsére nagyon kellett ügyelni, hogy a színét ne váltsa meg, valami ne támadja meg... Úgyhogy én azt pontosan megtanultam édesapámtól... Fenn a tanyán – mert a föld közepén volt egy tanya felépítve, s ott a lencsének egy külön hatalmas szín. Az épületnek az oldalai s az alapja volt meg, s a fedő, a teteje úgy, hogy oldalt a levegő be tudott jutni. A lencsét nem várták meg, hogy megszáradjon egészen, hanem aratás után apró buglyácskákban tartottuk két vagy három napig, ha ilyen jó idő volt, mint most is, és akkor tettük a szekérre. Akkor nem volt remorka, nem volt traktor, nem volt semmi, hanem volt szekér lovakkal. Akkor öt-hat szekérrel kezdtük a lencsét behordani, de ügyelve, nagyon ügyelve, hogy a melegben ne bajlódjék vele az ember, mert a lencse nagyon könnyen hullott ki, és a legszebb szemek hullottak ki. Úgyhogy nem a mai termelésnek van kitalálva a lencsetermelés, amikor elvetjük, jön a kombájn, s a felét kiveri, s csak a nagy melegben tud dolgozni... Most mindenben pont az ellenkezőjét csinálják, mint amit csináltam én a lencsetermelésben...

– Mikor kellett elültetni?
– Azt rendesen, mivel a neve úgy is van, hogy lencsés árpa... Az árpával volt ültetve tavasszal, amikor a többi más gabona is. Úgyhogy az árpa sem volt teljesen olyan fajta árpa, olyan volt, amelyik körülbelül egyformán érett a lencsével. Ezeket az árpákat én Németországból szereztem be, a nevükre még most is emlékszem... Az egyik Izarea, a másik Azetopar, és azokkal az árpákkal vetettem a lencsét... Tovább aratásig nem volt mit vele csinálni, mert ők ketten, az árpa s a lencse megegyeztek, a lencse felfutott az árpának a szárára. S az aratás is akkor valamikor gépekkel volt... Ha jobbra nézel, ott van egy gép a fa alatt, a bizonyos marokrakó gép, amelyikkel learattuk. Markokba az a gép már le is rakta, úgyhogy ügyelve, nem a mai szisztémával s a mai emberekkel, akik egész biztosan a lencsecsomóra egy jó napot a villával rearázna, az meg kihullana... Hanem azok a munkások is – mert a munkaviszonyok teljesen mások voltak –, ott a munkás arra ügyelt, hogy az ő gazdájának kárt ne csináljon... De ez egy más világ, amelyről nem is lehet már beszélni, mert arra nem emlékszik már senki sem... De akkor a lencse be lett hordva a félig nyitott színbe, s akkor jött a cséplőgép. Az is úgy volt beállítva, hogy a lencseszemeket ne törje össze, s összecsépelte végeredményben az árpát is a lencsével. És akkor jött a nagy probléma, és azt most sokan kérdezhetik, hogy hogy választotta ki külön a lencsét s külön az árpát... Itt a pincében most is ott van a lencserosta, ami a múltból maradt vissza nekem. Az öregek valamikor egy olyan rostát tudtak csinálni, hogy a mai gépészeti helyzetben teljességgel lehetetlen, hogy olyan tökéletesen ki tudja választani a lencsét és az árpát, sőt, az árpát is ki tudja választani, a szép árpát s a gyengébb árpát, s a lencsét is. Úgy általában a lencse egyforma nagy volt, egyforma színe volt. És akkor legelsők voltak a gabonakereskedők... Mert nem csak Beczásy termelt lencsét, hanem itt a faluban más is... Jobban mondva, azt föltétlenül el kell mondjam, hogy Európában lencsét Dálnokon, Háromszéken termeltek. Mert egy különleges klímára van a lencsének szüksége, amit nem tud megadni sem a Marosmente, de még Csík megye sem, hanem Háromszéken termelték a lencsét egész Európa részére. Úgyhogy a falusi ember is a lencsétől kapta a legelső pénzt, hogy a gazdaságát valahogy tovább vezesse. Úgy hát a lencsének ez a hallatlan nagy előnye, hogy Európában ez a megye tudott lencsét termelni. Ez egy olyan különleges előnye volt Háromszéknek, és ezt a kommunizmus – mert avval szűnt meg, a kommunizmus jelenlétével – két lábbal rúgta fel. És a mai gazdák... hol nőttek fel? Itt a faluban is, ahogy hallottam, az első években próbálkoztak a lencsetermesztéssel, de sohasem sikerült jól. Mert nem úgy arattak, nem úgy szárítottak, nem úgy csépeltek, és nem úgy kezelték... Egyik falusi ember elmesélte, hogy ő részt vett a termelésben, és nem volt meg az a szárító szín, nem volt meg az előkészítése a lencsés árpának... Kicsépelték, és ki is rostálták, mert akkor itt a faluban is 3–4 rosta volt, és betették egy színbe, de nem volt tökéletesen kiszáradva, s pár hét múlva mentek oda, hogy nézzék meg, mi van a lencsével, s hát az egész össze volt csírázva és tönkremenve... S ezekkel, az ilyenekkel megszűnt a lencserend, a termelés... Pedig szükség lenne rá, mert most is jó ára van... Amerikából, jobban mondva Kanadából hozzák a lencsét ide, Európába... Beczásy István újra kéne szülessen, Beczásy István 20–30 éves kéne legyen, s akkor a lencsetermelés egészen biztosan újraindulna... Mert én szereznék cséplőgépet, mert a kombájnnal egyszerűen nem lehet csépelni... Itt a szomszéd faluban, Albisban van egy cséplőgép, és amikor nekem az első termésem volt – mert én megkezdtem –, idehoztam a cséplőgépet az udvarra, avval csépeltem ki. Gyönyörűen sikerült... Megvolt vagy 30 mázsa lencsetermésem... És utána béreltem a földet, de még bérben sem adtak ki nekem földet... Úgyhogy lencsét tovább nem tudtam termelni... Pedig nagyon is jól sikerült... Szentgyörgyről a Mezőgazdasági Kamarától az igazgató kijött az újságírókkal, kimentünk megnézni, éppen teljes virágzásban volt a lencse, és csodálkoztak, hogy milyen szép... Na de irigyelték tőlem, pedig nem nekem lett volna hasznom belőle, hanem a megyének... Mert most is nem Kanadából kéne hozza Európa a lencsét, hanem Dálnokból, Háromszékről, s vinnék Berlinbe, Bécsbe, Budapestre, mindenüve...

És még azt el kell a lencséről mondjam, hogy végeredményben hogy került az Kanadába... ahol most termelik... Mert azt tudja az a kanadai gazda, hogy mit jelent neki a lencsetermelés, mert nem csak a lencse volt jó, hanem a takarmánya is első osztályú, a lucernával egyenlő takarmányértéke volt a lencsének... Úgyhogy az én ismereteim alapján az történt a kanadai lencsével, hogy innen, Háromszékről a 18. század közepén és második felében nagyon sokan vándoroltak ki Amerikába, Kanadába, a világ minden részébe, és hát valaki innen, Dálnokból is vette a bátorságot, felcsomagolt és elindult Kanada felé. És vele volt körülbelül egy vékányi lencse, és ott Kanadának azon a részén állapodott meg, ahol hasonló a klíma, mint Háromszéken. És elvetette a véka lencsét, és úgy sikerült neki, mint Háromszéken. És nekiállott, abból a lencséből lett pár hektárra való, mert kevés vetőmagra van szükség. És minden évben nem eladta, nem megette, hanem félretette a vetőmagot, és egy évnek a termése a következő évre elég volt tíz hektárra, a tíz hektár termése elég száz hektárra... Úgyhogy kérem, oda került a világ sorsa, hogy jelenleg Háromszéken árulják azt a lencsét, amit Kanadában termelnek...

– Vannak néhányan, akik termelik, mert Sepsiszentgyörgyről is jöttek hozzám vetőmagért... S itt is van, aki dacára a nehézségeknek, a lencsét próbálja úgy termelni, ami jó eredményt nem tud adni – tehát én is láttam itt, Dálnokon lencsét kombájnozni. Vannak páran, egészen biztosan... Egy Vass nevezetű van Sepsiszentgyörgyön. Ahol Sepsiszentgyörgyön van a tanyavilág, valahol a gyárak háta mögött... Ha érdekel, akkor ott Vass Árpádot megkaphatod... A dohánygyár vagy melyik gyár háta megett... Úgy hívják azt a részt, a tanyavilág... Tanyák vannak ott... Egy ilyen tanya a Vass Árpád tulajdona. Még az idén Dálnokon is van neki földje. De nem tudják követni azt a szisztémát, amit a lencse követel. Nem tudom, még próbálkozik-e, de tudom, volt neki még Dálnokon is, én kimentem, s arattak a kombájnnal, amivel nem lenne szabad aratni... Sepsiszentgyörgyről is volt valaki, aki tőlem vetőmagot és árpát kért, úgy tíz éve... Árkoson is volt, aki vetőmagot vitt. Úgyhogy az igazság az, hogy próbálkoztak...

– Vetőmagot honnan szerzett, amikor újrakezdte a termelést?
– Magyarországról, de az kanadai volt. Az is érdekes történet. Nekem az a könyvem, amit olvastál, eljutott Budapestre, és én Budapestre nagyon sokat jártam az itteni összeomlás után, amikor megvolt már az útlevelem. Marosvásárhelyen útlevelet kellett szereznem az összeomlás után rövidesen, 1991-ben. A barátaim hívtak Magyarországra, hát de oda útlevél kell... Elmentem az útlevélosztályra, hát olyan sor áll az útlevélosztálynál, hogy azt nem lehet kibírni. Lökdösődtek, mindenki előbbre akart jutni. A végén csak bejutok, és az útlevélosztálynál a tiszt, amikor be akartam nyújtani az útlevélhez a buletint, azt mondja: Maga mit keres itt? Hát ez 35 éve lejárt... Miért nem váltotta ki az újat? Mondom, én azért, mert ez emlék... Hogyhogy emlék? Mondom, 15 évi börtön után ez volt az első buletin, amit kiadtak 1963-ban. S akkor azt mondja: maga mit keresett a börtönben? Mondom, a kommunista ítélet... Rögtön elveszi a buletint, ott volt az unokám, aki velem volt, s azt mondja, hogy maga többet nem kell ide jöjjön, nem kell sorba álljon, két nap múlva jöjjön az unokája az útlevélért... Na, így kaptam meg az útlevelet... Kijutok Magyarországra. Meghívtak a könyv miatt az Országházba. A fülemmel már probléma volt, ezért az első sorba ültem. Ott volt a miniszter, ott volt a Lakihegyi Társaság, az rendezte az egész dolgot. Szólítottak, Beczásy István, Marosvásárhely. Ki kellett menni, könyveket adtak ajándékba. És ahogy jutok előbbre, odajön egy valaki, s azt mondja: Beczásy úr, valami kívánsága van-e a budapesti tartózkodása során? Énnekem valahogy önkéntelenül jött, hogy énnekem semmi, de ha az otthon maradt háromszéki mezőgazdaság részére kapnánk valami segítséget, nagyon megköszönném. Este 8 órakor szól a telefon, a Pest Megyei Mezőgazdasági Hivatal vezérigazgatója fogadja, holnap 11 órakor legyen a Földművelésügyi Minisztériumban. Hát az is lezajlik, végeredményben az emberem a minisztérium egyik fő képviselője volt, egy minisztériumi főtanácsos... Hát akkor már létezett Magyarországon az utódállamok részére egy hivatal. Hát én elmegyek, s emlegettem a lencsét. Egyszer azt kérdezi a vezérigazgató: Pista bácsi, maga mit akar a lencsével? Meg akarja enni? Mondom, nem, lencsét akarok termelni Háromszéken. Előveszi a noteszét, ír. Azt mondja, ez el lesz intézve. Egyszer kapom a levelet Gyergyószentmiklósról, a katolikus plébániáról, a plébános úr írja, hogy Beczásy úr, itt van 500 kg lencse avval, hogy egyedül Beczásy Istvánnak szabad kiadni. A végén a leányommal elmentünk, a plébánoshoz bementünk, csodálkozva beszélte, hogy egy vöröskeresztes autó hozta a lencsét, amit csak magának szabad kiadni. Mondom, igen, mert Háromszéken lencsét akarok termelni. Akkor 50 kilót hagyjon itt nekünk is, próbáljuk meg mi is a lencsetermelést... Na, hát ennyi szívességet csináltak, természetesen ott hagytam azt a bizonyos lencsét... Aztán megjött a válasz, hogy nem lett semmi belőle... Nem bírta azt a gyergyói levegőt... Úgyhogy azt vetettem el. De az bizonyos apró szemű lencse volt. Ő mondta meg, hogy kanadai eredete van, és a Vöröskereszten keresztül nagy nehézségek között tudott hozzájutni. (...) De szomorú, már én, aki szívvel-lélekkel akartam a visszahonosítást, nem magamnak, hanem a megye részére, a gazdák számára, Csernáton, Albis, Dálnok, Márkosfalva, Kézdivásárhely, Torja, s azokra a részekre... már nem tudom befolyásolni a szándékokat s akaratokat... Most már ezek az utolsó éveim, már én se az vagyok, aki voltam életemben... Már elkönyveltem magamban, hogy aki enni akar lencsét, menjen el az üzletbe. Úgyhogy amikor jönnek vendégek újév idején, a leányom most is lencsét tálal újév napján, mert valamikor a háromszéki ember azt tartotta, a lencse pénzt és egészséget ad a házhoz. És ez tényleg igaz. Mert pénzt hozott valamikor és egészséget. Mert az orvosok kimutatták, hogy a lencsében olyan magas kalóriaértékek vannak, amelyek semmi más ételben nincsenek meg. És az is az én elméletemet erősíti meg, hogy itt van a faluban egy kapuláb (fotó), s a cementlábba bele van vésve, most is el lehet olvasni: Szász János és felesége építtette, amikor a lencse mázsája 2000 lej volt, 1922-ben. Tehát egy olyan érték veszett el sok más mellett a lencsetermelésben, amelyet örökre sohasem fognak tudni pótolni...