Uzonban is voltak és vannak a mai napig gyönyörű kúriák, méteres falakkal, kőből épített boltíves pincékkel, gabonásokkal, díszesen kiugró tornácokkal, amelyeken az építők kezdőbetűi, az építés évszáma is megjelenik. Kökös felől érkezve a Nagyúton (ma Gábor Áron utca) rendkívüli, ódon szépségű épületet láthatunk, amelynek neve uzoni huszárlaktanyaként maradt fenn a nép ajkán. Legutolsó helybeli tulajdonosa Páljános Adolf gépész volt családjával, most pedig Kondor Attila sepsiszentgyörgyi állatorvosé. Tőszomszédságában található a Gidófalvy-kúria, tornácdíszén a GI+SzZs 1828 felirattal, amely azt hirdeti, hogy Gidófalvy István és Szabó Zsuzsanna építtette 1828-ban. Itt egy időben Orbán János patikus élt feleségével, Fehér Gizella budapesti színésznővel, akit érdekes módon mindenki Orbán kisasszonynak szólított, talán mert időskorában is mindig fiatalosan, a régiek szemében hóbortosan öltözködött, nyáron az udvaron is napernyővel sétált, és legyezőt is gyakran használt. Egyébként a férje sem volt uzoni, álltólag Csíkból származott, és nyugdíjas éveire telepedett meg nálunk. Itt már nem gyakorolta hivatását, de nem is volt rá szükség, hiszen akkor már Barabás Ferenc volt a falu mindenki által tisztelt és szeretett gyógyszerésze. Orbán János patikus úr azonban impozáns jelenség volt, amikor végigsétált a Nagyúton: az asszonyokat, lányokat kedves mosollyal, a férfiakat kalapemeléssel üdvözölte. Az uzoni gazdák és iparosok őszintén tisztelték, Trianon után, a román világ első időszakában döntő szava volt a községi tanácsban. Az értelmiségiek azonban tartózkodóan viselkedtek vele, nem nagyon találták meg a közös hangot.

Romantika lengte körül az Orbán-portát, egyrészt a patikus furcsa szokásai, másrészt a kisasszonynak titulált feleség miatt. Aki kedvesen mosolygó, békítő lelkületű asszony volt, és bár ritkán lépett ki a kapun, a pletykás szomszédasszonyok jóvoltából mindent tudott a faluról, ahol pesti létére is jól érezte magát. A patikus úr öregségére felcsapott piaci eladónak, vásározónak: kertjének termékeit, csirkét, tojást, miegymást árult a brassói hetipiacon, az uzoni kofák roppant büszkék is voltak arra, hogy milyen társuk akadt. Orbán úr mélyen hivő katolikus is volt, de valamiért összekülönbözött a plébánossal, s így a templomot kerülte, ám otthonában oltárt állított, és vasárnaponként elmondta előtte latinul a szentmisét. A református szomszédok álmélkodva hallgatták a számukra szokatlan istentiszteletet.

Orbán János örökös ellenzékisége egy alkalommal nagy hasznára volt Uzon magyar népének. A román főhatalom Trianon után azzal kezdődött, hogy valamennyi színszékely faluban ortodox templomot és román tannyelvű állami iskolát építtettek. Ahol addig is az állam tartotta fenn az iskolát, ott egyszerűen ment minden: az új, román állam magára testálta a magyar állam addigi jogait és javait. Nehezebb dolguk akadt a hatóságoknak a felekezeti iskolákkal. A trianoni döntést megelőző, 1919-ben aláírt kisebbségvédelmi egyezmény kötelezte Romániát, hogy a magyar és a német iskolák függetlenségét tartsa tiszteletben, a székely és a szász közösségekben pedig vallási és oktatási kérdésekben a helyi önkormányzat döntsön. Szegényebb falvakban megkísértették a népet: adják az állam kezére az egyházi iskolát, így megszabadulnak a fenntartás költségeitől. Arról persze nem beszéltek, hogy ezzel román szóra, renegát jövőre adják gyermekeiket... A mi falunk, Uzon lakossága módosabb és tapasztaltabb volt annál, hogy ilyen ármánynak bedőljön: iskolánkról már 1648-ból létezik írott dokumentum, és arról is, hogy a helybeliek sokszor támogatták önzetlenül a tanintézet fennmaradását. Így amikor az idegenből idekerült jegyző a községi tanács elé terjesztette a főispán által is támogatott javaslatot, hogy a falu költségén építsenek új, román tannyelvű iskolát – százával, ezrével húzták fel akkoriban a román templomokat és iskolákat –, Orbán János (aki a községi tanács tekintélyes tagja volt, akinek szavára hallgattak az emberek) erélyesen állást foglalt ez ellen. Példájára, merész kiállására a helyi gazdák és iparosok leszavazták a román iskola építését. Hiába erőszakoskodott a jegyző, hiába gyakorolt nyomást a főispán, a községi képviselő-testület elvetette a tervet. Orbán Jánost emiatt – így mondták – „satuba fogták”, de ettől még dacosabb lett. Végül bosszúból kisajátították a földjeit. Maradjon az idős patikus a magyar oktatás önzetlen védelmezőjeként az emlékezetünkben!

Aztán elkezdték a református népiskola sorvasztását. Anyagi előnyökkel, nyugdíjígéretekkel, pénzajándékokkal, ócska kis állásokkal csalogatták át a gyermekeket a mégis létrehozott „román iskolába”. 1940-ig több százra duzzadt a románul tanuló székely kisdiákok száma. A tantermek hiányát úgy oldották meg, hogy a községháza fél szárnyában rendezték be az osztályokat. De a község pénzéből egészen a második bécsi döntésig nem sikerült román iskolát építtetni. Egyáltalán nem azért, mert Uzon népe fösvény lett volna. Áldozott ez a nép, ha értelmét látta, ha a kitűzött cél a szíve szerinti volt. 1946-ban önkéntes munkával építették meg a községházával egybekapcsolt művelődési otthont, és 1966-ban felépült az új iskola is, de már a magyar anyanyelvű oktatásnak.

Visszatérve a Gidófalvy-kúriához, jelenlegi állapota szomorúságra ad okot: keleti része meggondolatlan „korszerűsítés” áldozata lett, termopán nyílászárók csúfítják el a szebb napokat látott épület tornácát és ablaknyílásait. A nyugati rész épségben megmaradt, tulajdonosa Veress Enéh Budapesten élő szobrászművésznő, akinek szülei az uzoni iskola kiváló pedagógusai voltak évtizedeken át.

Ambrusné Imreh Anna, Uzon