Annyi ember pusztult és pusztította el magát ötvenéves kora előtt a letűnt évtizedekben, hogy joggal támadhat szándéka s közérzete a mai kortalanságban felbecsülni: mi miként működünk? Dali Sándornak jogában áll időtlen korúként mutatkoznia a romániai magyar szellemi életben.
Mert fiatalsága ment rá arra, hogy lapszerkesztőként – tehát: mindeneslegényként – e létben részt vegyen, ült ő 1968-ban ölében egy táskaírógéppel, egy fiatalos zsongással tömött sepsiszentgyörgyi szobában mondván: „Mármost lapot fogunk csinálni!“ És együtt – cselekvésbe lendültünk. Egymásra utaltak voltunk: tíz-tizenöt romantikus, fiatalos elszántsággal lobbanó főszerkesztő, riporter és újdondász, ki még nyomtatógépet sem látott, mikor népe javait lopkodó téeszelnököt kellett elmozdítanunk székéből vagy a középkori erődítményekről összevissza beszélőket kellett leintenünk. Ő mondotta szerdánként, lapzártakor: „Fiúk, nincs t... e még a lapnak, holnap délre tessék behozni!”. Eggyé hevülő beszélgetésekből, vitákból dereng vissza, hogy ama lapnak lényege mindig ezekből az elszánásokból született. Dali Sándor a fiatalok hetilapjánál, az Ifjúmunkásnál tanulta a lapszerkesztés mesterségét alázatos, fiatal, tömegeket képviselő emberként mindaddig, míg ezt néki megengedték, s vált aztán emelt fejű, igaz szavakat keresztbe sosem lenyelő, szó- és igehordozó emberként jó néhány nemzedék tartásos eligazítójává.
Mert képviselte ő mindig a szerkesztőségbe bebotorkáló emberek lakás-, állás- s ha úgy tetszett érzelmi ügyeit is mindenki felé kinyújtott kézfogásainak az ország határain is átnyúló paroláival; írástudó volt, ki vált kelet-európai írásbelizővé, magatartásmodellként sugallván: mi, betűvető férfiak az értelmes nemzeti, nemzetiségi cselekvés szintjén maradjunk kortársak, minőséghordozók, kikkel úgy foghat kezet bárki, hogy tisztán szemébe nézhet. Őrá emlékezve kézfogásokkal találkozhatunk, le- és felfegyverzőkkel, társadalmi gondokkal hadat viselő szépkorúakkal, kiknek fegyverneme épp e kézfogás marad; parolija az ő parolájuk.
S találkozunk, ugye, bátyám, nemsokára a túlsó parton, mögöttünk szikrázó napfelkelték és sötéten kavargó vizek örvényei, és megalapítjuk – eredeti elképzeléseink szerint – a Feketeügy című lapot, kibeszélendő végre minden bút-bajt, amely e meglehetősen sötéten villódzó korban bennünk összegyűlt.