Olaszok, svábok, franciák, osztrákok dolgoznak abban a grafenstadeni vasgyárban, az elzászi Strasbourgtól egy köpésre, ahol János, Szabédi László 1935-ös Műkedvelő napszámos című novellájának naiv hőse első munkanapját tölti.
2020-ban lengyelek, románok, magyarok stb. dolgoznak azokban az angliai, svédországi, németországi gyárakban, ahol... – no de aktuálpolitizálás helyett inkább olvassunk bele Szabédi novellájába:
„Este hat óra volt. Reggel nyolctól déli egyig, déli kettőtől délután hatig dolgozott János. Az összesen kilenc óra. Most aludt. Feketén borult rá a barakk, noha kívül ragyogott az ég. Egy motorbiciklis turistapár – a munka barátai és a munkásosztály rajongói, két marxista – mosolygós arccal vágtatott el ugyanamellett a barakk mellett. Megtekinteni óhajtották a grafenstadeni vasgyárat munka után, hogy ne zavarjanak, úgymond, senkit. Pihent a műhely; csak a kohók dolgoztak, és az öntés folyt túlórázó munkások ügyelete mellett. Valaki táplálta vassal és kőszénnel az éhes szörnyeteget; János aludt. A két biciklis berobogott a gyárba. Bementek a felügyelőhöz. Mondták, hogy a gyárat akarják megnézni. Körüljárták Franciaországot, és társadalomtudományi szempontból jegyzeteket készítenek. A felügyelő udvariasan válaszolgatott, serényen összeszedte a papírcsomókat a szanaszét lévő székekről, s üléssel kínálta meg a vendégeket. János aludt. Azok kérdéseket tettek fel. (...) A vendégek nem rejtették el megelégedésüket a látottakon, s jókedvűen vettek búcsút a felügyelőtől, aki örömét fejezte ki jöttükön. János aludt. A biciklisek továbbszáguldottak, és maró megjegyzésekkel illették a tőkés termelőrendszert. János aludt.”
Megvallom őszintén, engem a hideg is kirázott Szabédi novellájának olvasása közben. Nemcsak azért, mert – lám – mennyire „mai” tud lenni egy 85 évvel ezelőtt keletkezett szöveg; nem is azért, mert dolgoztam én is ilyen naiv Jánosként, aludtam hullafáradtan én is ilyen munkásbarakkban; hanem főleg azért, mert ismerek én is nemegy ilyen „motorbiciklis” (megengedem: jószándékú) „turistapárt” („a munkásosztály rajongóit”), akik jegyzeteket készítenek „társadalomtudományi szempontból” – sajnos, ma már jórészt terepezés nélkül... És igen: kirázhatott volna a hideg amiatt is, hogy ha nincs ez a Szákely írók az árnyékos oldalról című kötet, valószínűleg soha nem kerül a kezembe Szabédi László említett novellája.
2017-ben jelent meg a Székely Könyvtár sorozatban a Régi székely írók című kötet Egyed Emese válogatásában-szerkesztésében. Az a kötet Hermányi Dienes Józseffel fejeződött be, s már akkor felmerült az ötlet a szerkesztőbizottságban, hogy folytatni kellene a „névsort” olyan székely származású prózaírókkal, akiknek ugyan nem lesz önálló kötetük a sorozatban, de bűn lenne megfeledkezni róluk. Bő két évszázad prózaterméséből kellett válogatni – adódik tehát rögtön a kérdés, hogy lefedi-e ezt a bő két évszázadot alig 11 szerző 11 írása. Nos, a listám eredetileg sokkal hosszabb volt, a kötet terjedelme is a jelenleginek a háromszorosa, néhány szerző pedig több írással is szerepelt azon a listán. Végül maradt a kötetben szereplő 11 szerző, azzal a nem titkolt reménnyel, hogy írásaik alapján az olvasó is betekintést nyerhet két évszázad prózatörténéseibe.
Egy ilyen rövidke kötetajánlóban nyilván nem lehet kitérni minden egyes szerzőre, néhányukat viszont talán nem lesz érdektelen külön is megemlíteni. Itt van például a csatószegi származású Csató Pál, aki szó szerint belehalt a korabeli „kultúrharcba”, s akiről Radnóti prózáját olvasgatva szereztem tudomást. „Az első modern magyar novellista” – ahogy Radnóti mondja. És tényleg: Csató Pál szinte Turgenyev módjára rajzol környezetet, ábrázol hősöket, bonyolít konfliktusokat... Szentiváni Mihályt olvasva mintha Szaltikov-Scsedrin Kormányzósági karcolatok-jába csöppentem volna vissza (íme, hogyan ábrázolja a reformkor egyik típusát, a „nagy magyar hangú” öregurat: „mindent ó formák szerint mérő, mint férj a keleti nőrabság, mint atya a patriarkális uralkodás, mint földesúr a főkötöttség, mint ember a középkor elveit követő, becses személykéjét csalhatatlannak s minden dologban középpontnak vélő (...), önkényének korlátlan hódolást vagy hízelgést váró, de másnak semmi szabadságot nem engedő, jóindulatból többnyire rosszat csináló (...), saját hibájáért mást emésztő, kicsinységekben finnyás, valódi kényelemnek ellenzője, nagy garral keveset végző, zord jókedvében – még inkább, mint haragjában – darabos, de bajban segélyre kész ember”)... Kacsó Sándor Úrnapja című „riportnovelláját” (Márton Áron püspök miatt) elfogultan szeretem, Varró Ilona női „fétisimádata” A hollandi doboz-ban meg egész egyszerűen lenyűgöz!
Természetesen fáj a szívem a kimaradók miatt: a lövétei Ladó Lajost például – akinek „Kicsi erdőőr” feljegyzéseiből című rövid önéletírása egyfajta mintául szolgált Tamási Ábel a rengetegben-jéhez – feltétlenül szerepeltetni akartam (azt viszont eldöntöttem, hogy ha ki is marad ebből az antológiából, az őáltala szerkesztett, rapszodikus megjelenésű Székely Alkalmazottak Lapját alaposan át fogom nyálazni); sajnálom a székely „stand up” klasszikusát, Szini Lajost is... – remélem ugyanakkor, hogy a Nyikó, a Küküllők, a Maros vagy éppen a Feketeügy vize a maga „prózájával” még így, a kimaradók ellenére is beszivárog ebbe az antológiába.
Lövétei Lázár László
* Székely írók az árnyékos oldalról. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2020
