A legkülönbözőbb színházi nyelven, eszközökkel megfogalmazott, feledhetetlen történeteket remek színészekkel. Nem vagyok színháztörténész, sem színikritikus, sem semmiféle színháztudomány doktora. Egyszerű játszó ember vagyok. Színész. De attól még elmélkedhetem a színház dolgairól, eljátszadozhatom a gondola­taimmal (is). Mostanság meg pláne.

Jól tudjuk, hogy eddig a színház mindent túlélt, és virult tovább, köszönte szépen. Pedig már nemegyszer jósoltak neki mindenfélét, de szerencsére fittyet hányt az előrejelzésekre, nem váltotta be a hozzá fűzött borúlátó próféciákat. Mostanáig. Most biza egy kicsit megtorpant, bajban van. Hogy pontos legyek: mi, színházcsináló (nagyon nem szeretem ezt a kifejezést, de hát ez van) emberek vagyunk bajban. Hogyan tovább, miként lehet túlélni ezt a teljesen lehetetlen helyzetet, milyen eszközökkel? Hogyan menthetjük tovább azt, ami több mint kétezer éve hősiesen veszi az akadályokat?

Él, és ezt a szót sem véletlenül szúrom be. A színház élő valami. Nem film, nem tévéközvetítés, nem online versmondás. Említettem már azt is nemegyszer, hogy nem vagyok hurráoptimista, de megpróbálom a jót keresni, meglátni a jónak nem mondható dolgokban is, van, amikor sikerül. Ezt teszem most is. Bár egyelőre kilátástalannak tűnik minden, próbálunk mégis élni a helyzet adta lehetőségekkel, tovább játszunk, csak másként. És ez a másként ütött szöget a fejembe.

Lehet, hogy kellett a színháznak is ez a nyavalyatörés, eljött az ideje valamiféle letisztulásnak. Nem akarok nagy szavakat használni, de folyton azon vagyunk, hogy frissítsük, gondoljuk újra, szüljük újra magunkat, és a színházi formákat, kifejezési eszközöket magunk által. Talán itt a remek alkalom. Megszűnnek az eddig adott lehetőségek, helyzetek, és ha nem ragaszkodunk tíz körömmel – akár kísérletezéseinkben is, de mégis – a bevett szokásainkhoz, ha nem azt akarjuk mindenképp visszahozni, ami eddig volt, lehet, hogy rendkívül izgalmas dolgoknak nézhetünk elébe.

Nem véletlenül említettem a letisztulást, leginkább ez villan be mostanság a kútagyamba. Mint mondtam, nem vagyok színházelméleti ember, csak játszom, de annyit én is tudok, hogy egyre nehezebb valami újat „kitalálni”. Próbálja minden magára valamit adó színházi alkotó megtenni – több, kevesebb eredménnyel. Ilyen-amolyan eszközökkel, kísérletek kínkeserves gyötrődéseivel, áldozatos munkával vagy csak divat mentén, ügyeskedő epigonként. De többnyire mindenki akar valamit. Nekem most az ült be ama bizonyos kútagyamba, hogy milyen is lenne, ha nem akarnánk semmi nagyot, újat, különöset, csak hagynánk magunkat színházilag (is) lenyugodni. Milyen is lenne egyszerűen csak figyelni, letisztulni és nem feltétlenül bravúros eszközöket keresgélni? Nem feltétlenül egyre kiterjedőbb tudományt teremteni valami köré, aminek nem biztos, hogy most arra van szüksége.

Nem tudom, hogy igazam van-e, egyáltalán nem biztos. Csak játszadozom a gondolataimmal, mint egy egyszerű játszó ember. Bántani sem akartam senkit, de nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi újat hoz (ha hoz) ez a mostani őrület a színházi létbe. Van ebben azért valami kihívás…