Dr. Havadtőy Sándor sepsiszentgyörgyi találkozásunk alkalmával életkorára utalva mondta: nekünk már nem sok van hátra, s ezt mindannyian jól tudjuk. De addig, amíg élünk, álljuk a harcot.

Kommunista papi üzelmek Amerikában

— Volt Amerikában egy ismerősünk, gróf Teleki Béla. Mi csak Béla bácsinak hívtuk. Ő feladta a grófi címet, ingatlanügynök volt New Yorkban. Viszont ő volt a legtekintélyesebb, mert ő volt az erdélyi képviselőknek az elnöke. Ő mondta, hogy valamit csinálni kell a romániai lelkészküldöttség hazug üzelmeinek leleplezésére. Amikor a vécépapírok ügye kirobbant, akkor ugyanis Ceauşescu kiküldött egy nagy papi küldöttséget. Református papot, szászt, a püspököt s másokat, hogy hazudtoljanak meg bennünket, amerikaiakat, s mondják azt, hogy tulajdonképpen a vécépapírokat mi gyártattuk propagandacélból, és nem Bibliából állították elő. A romániai felekezetek beálltak ebbe a kompániába, és eljöttek az Egyesült Nemzetekbe sajtókonferenciát tartani.

Engem ez a Teleki Béla bácsi megkeresett, és azt mondta: te, Sándor, legyél ott, s csinálj, amit tudsz. Mondom: Béla bátyám, hogy tudjak én oda bejutni? Azt mondja: az a te dolgod. De legyél ott!

És akkor én egy másik yale-i kollégámmal elmentem az Egyesült Nemzetekbe, s ott nem azt mondtuk, hogy mi magyarok vagyunk, hanem azt, hogy egyetemi tanárok. Mutattuk erről a bizonylatot is. Beengedtek.

Így a sajtókonferencián részt tudtunk venni. Előállt Nagy Gyula, a híres kommunista református püspök, s elmondta, hogy milyen nagy szabadság van Romániában. Hogy milyen jól megy a teológia.

Én mind nyújtottam a kezemet, s mondtam: igen, püspök úr, akkor hogy lehet az, hogy harminchét gyülekezetben nincs pap? És hogy van az, hogy a teológiára mégis csak két teológust vettek fel? Elkezdett hümmögni, hammogni, s próbálta elütni az ügyet. Jött a zsidó rabbi, Mózes volt, s elmondta, hogy a magyarok elküldték mind a zsidókat Auschwitzbe. És Romániából nem küldtek senkit oda. Nyújtottam az ujjamat, s azt mondtam: rabbi úr, ez azt jelenti, hogy ön tagadná azt, hogy Iaşi-ban 50 000 zsidót öltek meg, mielőtt az auschwitzi program megkezdődött volna? Letagadja ön azt, hogy Kisinyovban és a Dnyeszter partján olyan kegyetlenül ölték meg a zsidókat, hogy a német hadsereg jelentést tett a főhadiszállásra, hogy ők már nem tudják tovább nézni ezt a kegyetlenséget, ahogy a zsidókat kivégzik? — Nem igaz — mondta. — Ez benne van a német okmányokban — mondtam neki —, ez a német jelentésekből derül ki. Ezek után jött Ioan Robu, mondtam neki: Rab érsek úr, amikor Pálffy Gézát, az udvarhelyi papot agyonverték, mert panaszkodott azért, hogy a magyar karácsonyt nem tarthatják meg, akkor ön megvédte a saját papját? — Szó sincs erről — mondta —, Pálffy Géza rákban halt meg. — Két nap alatt meghalni rákban — mondtam —, ez akkor egy igazi csoda.

Ilyen stílusban folyt le a sajtókonferencia. Kijött aztán a mitropolita Fo-garasból, zsíros, piszkos ruhában — a románok nem öltözködnek, ez egy zsíros pópa volt —, s azt mondta, hogy a vécépapírokat itt, Amerikában csinálták. Mondtam neki: én szívesen elhozom, s megmutatom önnek ezeket a papírokat. Vizsgáljuk meg. — Nekem nincs szükségem erre — replikázott —, én tudom, hogy ez csak propaganda.

A konferencia után, mikor jöttünk kifelé, akkor jött Nagy Gyula a társaságával — ott volt Albu, a bukaresti pap, hát Albu még próbálta szépítgetni a dolgokat, hogy tényleg kevés a teológus, de Nagy Gyula felfortyant: Te ki vagy, hogy itt így beszélsz? Mondom neki: tudod mit? Az én nagyapám keresztelt meg téged Csomakőrösön. Szégyelld magadat!

Azután hallottam meg, hogy amikor hazajött, azt mondta: az a Havadtőy kellemetlen kérdéseket tett fel nekünk az Egyesült Államokban.

Homunculusok — papemberkék

— Én soha nem törtem pálcát senki fölött, aki itt, Romániában vagy Erdélyben helyezkedett el, aki próbált élni, családját fenntartani, gyerekeit egyetemre küldeni. Én ezt nem ítéltem el soha. De aki kijött Amerikába, és ott próbálta az itteni helyzetet igazolni és szépíteni, azokra én rendkívül dühös voltam.

’89-ben volt a Reformátusok Világtalálkozója a koreai fővárosban, Szöulban. 75 millió reformátusnak volt jelen a képviselője. Óriási nagygyűlés. Engem az amerikai egyház küldött ki, és felkértek arra, hogy a gyűlésen számoljak be a közép-európai helyzetről, mert úgy ismertek engem, mint közép-európai szakértőt. Végül is a legtöbbet tudtam Közép-Európáról.

Előadást tartottam a nagygyűlés előtt az erdélyi helyzetről. Akkor volt ez, amikor a kis temesvári papocska, Tőkés László élethalálharcot vívott a Kárpátok Géniuszával. Megdermedten hallgatták azt, amit mondtam.

Az előadásom után előállt a csonkaországi református püspök. Nem mondom, hogy magyar, mert ezt a szót nem érdemli meg. Én ezeket csonkáknak, homunculusoknak hívom. Próbálta cáfolni az én beszédemet. Olyan dühös lettem, de megtanultam, hogy ilyen előkelő társaságban nem illik heveskedni. Meg kell maradni hűvösnek. Próbáltam lenyelni a mérgemet, de ez a belém rekedt méreg a repülőgépen előjött. A keserűség. Hogy egy csonkaországi próbálja az én előadásomat megcáfolni, amikor én a valóságot mondtam.

Szívinfarktus a repülőn

— Mi ismertük Tőkés Lászlót, amikor segédpap volt Désen. Én mindig imádkoztam érte, és beszéltem róla, s természetes, hogy a Szabad Európában is emlegettem. A repülőgépen feltört belőlem a keserűség, és éreztem, hogy szívrohamot kapok. Az amerikai papoknál a legfontosabb dolog az, hogy a lelkész a betegeket meglátogassa a kórházban. Én miután negyven évig látogattam a kórházakat, pontosan ismertem a szimptómáit a szívattaknak. Azt is tudtam, hogy nem tudom túlélni, mert akkor már a repülő több ezer méter magasan szállt. Lepergett előttem az életem: jóember, nem kell kétségbe esni, ne sajnáld magadat, te mindig szerettél utazni, szeretted a kalandot, az Isten megsegített háborúban, fogságban, az Újvilágban, sikeres volt az életed, s bízz abban, hogy az Isten vezérel. S ez a gondolat megnyugtatott.

Leszálltunk Tokióban, s rögtön vittek be a kórházba. És kigyógyítottak. Ott voltam két hétig. Az amerikai orvosok azt mondták, ez hülyeség volt, három napig kellett volna ott maradnom csupán. Külön jegyet vásároltak egy olyan gépre, amely nem száll közben le, első osztályon, és úgy mentem haza New Yorkba. Ez tizennyolc évvel ezelőtt történt, és még mindig élek.

Nixonnak dolgoztunk, s amikor ’69-ben eljött Buka-restbe, és ott nagy ovációval fogadták, én írtam neki egy levelet, hogy ez így nem járja. Őt ekkora pompával fogadják, s én a szüleimet huszonkét éve próbálom kihozni, hogy lássam őket, s én ezt nem tudom megtenni. Segítsen nekem.

Annak ellenére, hogy én a Szabad Európa Rádiónak dolgoztam, s kritizáltam keményen Romániát, két hét múlva kiengedték az anyámat, s ugyancsak két hét múlva édesapámat.

Édesapám azt mondta nekem: ne törődj azzal, hogy velünk mi lesz. Te szabad vagy, ott vagy, s mondjad az igazságot! És védjél minket! Ne törődj azzal, hogy ebből nekünk kárunk származhat.

Felbátorodtam, s ’67-ben elvállaltam a Szabad Európát.

Az összegezés: egy sikeres osztály

— A mikós évekre visszatérve: a mi osztályunk éppen a vasszigornak és vasfegyelemnek köszönhetőn sikeresnek mondható évfolyam volt.

Az osztályból kilencen lettek orvosok. Két egyetemi tanár és lelkész, azután két képzőművész, négy mérnök és a többi köztisztviselő. A lányok pedig érettségi után azonnal férjhez mentek. Öt hősi halottunk volt, közöttük Kányádi Sándornak az unokabátyja, Kányádi Dénes, a legtehetségesebb. Én is színjelesre vizsgáztam, de Dénes sok szempontból előttem állt. Olyan esze volt, hogy amikor érettségin a tanár leírta a latin szöveget a táblára, mire befejezte az írást, Kányádi már lefordította, s odaadta sokszorosított formában a gyengébbeknek.