A gyerektáborra benyújtott pályázataik idén nem voltak sikeresek, a Kovászna Megyei Tanácstól és a Bethlen Gábor Alaptól sem tudtak pénzt szerezni a rendezvényre, azonban még voltak hasonló helyzetben, de akkor is a lehetőségeikhez mérten, kisebb költségvetésből, de mégiscsak megszervezték. Ezúttal azonban nem merik bevállalni, túl nagy a kockázat a járvány miatt – mondja a lelkipásztor. A vadasi találkozóval ugyanaz a helyzet: a vírus és az ezzel járó rengeteg hatósági rendelkezés miatt okosabbnak látták lemondani.

Kérdésünkre, hogy visszarendeződött-e az egyházi élet a megszokott keretek közé, Biró Attila kifejtette: immár négy hete ismét a templomban tartják az istentiszteletet, de betartják a szabályokat. Bizonyos szempontból jobb hangulata volt az udvaron tartott gyülekezeti alkalmaknak – meséli. Az árkosiak kiváltságos helyzetben vannak, mert az ódon várfalakon belül még teljes mértékben szakrális térben érzi magát az ember.

A hívek többségének elfogyott már a türelme, sokan összeesküvés-elméletekkel magyarázzák a helyzetet, de ő még nem tudja úgy végezni a lelkészi munkáját, ahogy szeretné. Például nem mer családot látogatni, nem viszi rá a lelkiismeret. Sokat járkál mindenfelé, nem lehet biztos abban, hogy egészséges, véletlenül sem szeretné megfertőzni az időseket. A kapuban persze szóba áll mindenkivel, de az ilyen társalgás távol áll a lelki gyakorlattól, ez csak meghittebb, intimebb hangulatban tud igazán kibontakozni. Szomorúan jegyezte meg, hogy talán már sosem lesz olyan a gyülekezeti élet, mint amilyen a járvány előtt volt.

Élete egyik legszomorúbb eseményeként idézte fel a szükségállapot bevezetését: éppen imahét volt, amikor egy este arra kellett kérnie a híveket, hogy másnaptól ne menjenek templomba, mert kénytelenek bezárni a kaput. „Ennél borzasztóbb mondatot nem is mondhat egy lelkipásztor” – jegyezte meg. A templom bezárása után a vasárnapi istentiszteleteket a kántorral ketten tartották meg, mert fontosnak tartotta imádkozni a gyülekezetért. Vasárnapra előkészített igehirdetéseit – melyek bátorító, biztató üzeneteket tartalmaztak –, kinyomtatta, fóliába tette, széthordozta a faluban és bedobta a hívek postaládáiba. Az első ilyen „szórólapozás” után annyi pozitív visszajelzést kapott, hogy már akkor beigazolódott számára, sok más lelkésztársához hasonlóan ő nem fog az online térben prédikálni. Ha ő ehhez a gyülekezethez akar szólni, akkor nem biztos, hogy az a világ elé tárandó, ha a nagyvilágnak szeretne fontos gondolatokat megfogalmazni, akkor valószínűleg pont azokat nem tudja igazán megszólítani, akiket elsősorban bátorítania kellene, akik el is várják tőle, hogy értük és velük imádkozzon – vallotta.

Az úrvacsoravétel ugyancsak nagy kihívás volt. Húsvétkor csak négyen vettek úrvacsorát, ő maga, a felesége, a kántor és a harangozó, mindenki külön kehelyből ivott. Pünkösdkor már a gyülekezet is úrvacsorázott, külön üvegpoharakba töltötték a bort és úgy nyújtották át a kenyérfalatokat, hogy mindenki csak a sajátjához érhessen hozzá. Ez már a templomban történt, az egyik ajtón bejöttek, a másikon kimentek a hívek. Ezzel kapcsolatosan kifejtette: a koronavírus által előidézett helyzet egyik legrosszabb következménye, hogy szétfolyik benne az a fajta élmény, amiért régóta küzd az egyház, hogy az ember ne egyedül, hanem közösségben élje meg a maga vallásosságát. Szomorúan jegyezte meg, nem vált valóra az a reménye, miszerint a vírusjárvány sötét időszaka után többen fognak megnyugvást keresni a hitben. Sajnos csak azokat a híveket látja a templomban, akik azelőtt is jártak.

Az online istentiszteletek sem befolyásolták túlságosan a hitéletet. Több lelkészkollégájával elkezdtek zenés áhítatokat tartani – még a szükségállapot bevezetése előtt – Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, s Baróton is voltak hasonló alkalmaik vasárnap délutánonként. Ez a Kikötő nevű kezdeményezés többnyire a fiatalokat próbálja megcélozni, ezért a szükségállapot idején online videókat is megosztottak a közösségi oldalakon, de nem igazán működött ez a kommunikáció. Az élő kapcsolatot, az élő közösségi életet semmi sem pótolja, az utólag megosztott, visszahallgatott istentiszteletek távolról sem adják vissza ugyanazt az élményt. Szerinte a szűk körben tartott temetések is borzasztó hangulatúak lehettek, szerencsére az árkosi unitáriusoknál nem volt haláleset a szükségállapot idején, ami szinte csodával határos, hisz általában nyolc-tíz temetés is szokott lenni egy ilyen időszakban. A konfirmálást őszre halasztották, de a jelenlegi helyzet sem túl biztató erre vonatkozóan.

A gyülekezeti életről azt is elmesélte még, hogy pár héttel ezelőtt tizenegy fiatallal árvízkárosultaknak segítettek Maros megyében. Az akció kezdeményezője és szervezője a Gondviselés Segélyszervezet volt, a terepfelmérés és helyzetismertetés után ők osztották le a munkát. Az árkosiak Ravában voltak, ahol magányos idős embereknek segítettek eltakarítani az árvíz nyomait.

Egyesek még mindig félnek, mások a koronavírus létét is megkérdőjelezik – mondta végezetül Biró Attila. Ő maga, a híreket követve, lelkipásztorként és magánemberként is próbálja komolyan venni a problémát: a védőmaszkot felteszi, a rendelkezéseket betartja. Szerinte távolról sincs vége. „Azonban, ha az embernek van egy kis hite, és nincs közvetlenül érintve, nem fog belekeseredni ebbe a helyzetbe. Nem kell pánikolni, de meg kell tanulni együtt élni ezzel az új vírussal, mint ahogy a régiekkel is együtt élünk” – fogalmazott.