Kellene – ez az a szó, amely gyakran befolyásolja a családi életünket, emberi kapcsolatainkat, mindennapjainkat. Most így kellene érezni, mások is így csinálják, meg is mutatják a közösségi oldalakon, hogy hogyan kell tenni, gyermeket nevelni, családban létezni, nyaralni… Természetesen nekünk is ezt kéne, és így kellene. Ezek azok a hazugságok, amelyeknek nagyon sokan bedőlnek. Mert a házasságunk attól szép, hogy mi ketten alakítjuk – pont olyanná, amilyenek vagyunk. A családunk meg attól jó, mert egy kicsit mindannyian hozzáadunk a kincseinkből.
Ha nyár, akkor esküvő. Egy csodás virágos réten, a járvány idején kötelező szabályok betartásával. Verőfény, kellemes, simogató meleg. A maszkok mögött mindenki mosolyog, boldog. A menyasszony gyönyörű, a vőlegény úgyszintén, az új rokonok barátságosak, a szertartás bensőséges, a prédikáció sokat adó, a menü fenséges.
Igen, időnként vannak olyan pillanatok az életünkben, amikor minden tökéletesnek tűnik. Az esetek többségében azonban valahogy nem így alakulnak a dolgok: a szabadtéri esküvőt jégeső veri szét, a menyasszony migrénes rohamot kap, a vacsora kevésnek bizonyul, a kedves meghívottak egy része túl gyakran néz a pohár fenekére...
Aztán attól lett jó minden, hogy a résztvevők egy idő után rájöttek: a legjobb, ha elengedik a tökéletes esküvőről szőtt ábrándjaikat, és a sok váratlan fordulat láttán bosszankodás helyett inkább nagyokat nevetnek.
„A párom tökéletesen passzol hozzám, a szokásaink hasonlóak, ez lehet az oka, hogy ritkán idegesítjük fel egymást. Veszekedni szinte soha nem szoktunk, és nem értjük, hogy mások miért szenvednek annyit a párkapcsolati gondjaik miatt.” Attól tartok, kevés olyan házaspár van, amelynek a tagjai a boldog duruzsolásban, szenvedélyes összebújásokkal töltött mézeshetek múltával is így éreznének.
Az első és egyben talán legfontosabb útravaló, amelyet beletennék a most házasodók tarisznyájába, hogy érdemes elfelejteni azt a szót: „kellene”.
A házasságkötésünk egy új kezdet, amelynek révén sok minden átalakul az életünkben. Míg a romantikus filmekben csak az örömökről, a boldogságról esik szó, az új kapcsolat eleje akár egy gyászfolyamat is lehet, ugyanis azzal a döntésünkkel, hogy elköteleződtünk egy ember iránt, igent mondtunk a társunkra, sok más dologra azonban egyben nemet is mondtunk.
Emiatt sem baj, ha félünk; ha bizonyos dolgok idegesítenek; nem baj, ha azt érezzük, hogy erről nem volt szó… Ez is hozzátartozik a történethez, és pont ettől lesz olyan eredeti, ránk szabottan egyedi, mivel a mi érzelmeink széles palettája jelenik meg benne.
Azt hiszem, hogy azok az emberek igazán boldogok, akik nem ragaszkodnak görcsösen az elképzeléseikhez, a „kellene” béklyóihoz, hanem nyitottan fogadják az eseményeket – tudva, hogy még a legrosszabbnak tűnő helyzetekből is következhet valami jó.
Engedjük el bátran a tökéletes férjről, feleségről, gyerekről, munkáról, nyaralásról, iskoláról és egyebekről szőtt ábrándjainkat, és hagyjuk, hogy a tökéletlen pillanatokon és embertársakon keresztül is formáljon, alakítson a mi Istenünk.
Kertész Tibor, a Gyulafehérvári Főegyházmegye családpasztorációs központjának munkatársa
