Az elmúlt hétfőn José Rivera kortárs Puerto Rico-i drámaíró Felhőtektonika című darabjával búcsúztatta 2019/2020-as évadát a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulata. A Bocsárdi László által rendezett előadás a színház történetének egyik legszomorúbb idényét zárta – a társulat tagjai közül többen is elhunytak, és a koronavírus-járvány miatt hónapokon át szünetelt az intézmény tevékenysége. Amint a társulatvezető beszámolt róla, a jövőre nézve sem túl kecsegtetőek a kilátások.
A 71. évadra a számos megpróbáltatás ellenére is színes egészként tekint a színház – áll az évadzáró előadás ajánlójában. Emlékeztetnek, hogy ősszel a Szegedi Szabadtéri Játékokkal együttműködésben létrehozták és bemutatták Bocsárdi László rendezésében a Koldusopera című monumentális előadást, majd a színészek kezdeményezésére Az, amit mondani kell címmel verses estet készítettek Kányádi Sándor emlékére. A tél folyamán Pálffy Tibor rendezésében Ivan Viripajev Illúziók, Zakariás Zalán színrevitelében pedig Gogol Kártyások című darabját láthatta a sepsiszentgyörgyi közönség. A járványhelyzet miatt kialakult kényszerszünet után a színház történetében először nyári szabadtéri előadás-sorozatot szerveztek, melynek a Székely Nemzeti Múzeum kertje adott otthont. Pintér Béla A Sütemények Királynője című sajátos humorú darabja Pálffy Tibor rendezésében, Andreea Vălean Ha fütyülni akarok, fütyülök című megrázó darabja Zakariás Zalán rendezésében, José Rivera Felhőtektonika című lírai szövege pedig Bocsárdi László színrevitelében került színpadra a múzeumkertben.
Ezek kényszer szülte felolvasó-színházi előadásokként kerültek bemutatásra, melyek által igyekezett mihamarabb nézők elé állni a társulat, de a hely adottságait maximálisan kiaknázó, teljes értékű produkcióknak tekinthetőek.
A következő évad még bizonytalan, mondta lapunknak Bocsárdi László. A hosszú szünet után jól esett nekik újra találkozni a közönséggel, de több okból is meg kellett szakítaniuk a nyári előadások sorozatát: felújítás miatt a múzeum bezár, nekik pedig végre próbálniuk is kell, hogy ha ősszel megnyithatja kapuit a színház, legyen, amit játszani. Jelenleg Radu Afrim rendezővel dolgoznak, de egy nagyobb volumenű új szabadtéri produkciót is terveznek a nyár végére, amihez olyan teret kell találniuk, ahol próbálni is lehet. A KultúrPark nem megfelelő ilyen szempontból. Próbálják úgy megszervezni a következő évadot, hogy a közönség ne érezze, hogy idén kisebb költségvetésből gazdálkodnak. Valójában tehát csak mindössze két hét szabadságra megy mindenki a nyáron, melyet a törvény értelmében ki kell adni az alkalmazottaknak.
Az évadzáró előadás
A Felhőtektonika egy terhes nő és egy férfi, Celestina del Sol és Aníbal de la Luna véletlen találkozásával kezdődik, aztán a férfi befogadja a nőt egy éjszakára, és megáll az idő. Mi más történhetne, amikor a Nap és a Hold, a nappal és az éjszaka találkozik – gondolhatnánk, de csakhamar kiderül, hogy valójában csak Celestina él időtlenségben, körülötte szokott felborulni a világ rendje. A darab valójában azt kutatja, hogy milyen lehet az életük azoknak, akik ideig-óráig egy időn kívüli személy vonzáskörébe kerülnek, és vajon mennyire boldog ő, akitől az idő sorra elrabolja szeretteit, akinek „száműzött és elfelejtett istennőként kell élnie testének tökéletességében”?
A Bocsárdira jellemző hideg, szikár, érzelemmentesre csupaszított előadásból valami különös, megmagyarázhatatlan erő árad. Mikrofonok a színpadon, előttük emberek. Párbeszédet folytatnak egymással. A színpad két oldalán, más térben és időben a mesélők, akik a párbeszéd körülményeit, a szerzői utasításokat ismertetik a közönséggel. Mindenki „csak” olvassa a szövegét. A háttérben a további szereplők ülnek mozdulatlanul. És folyamatosan hangok hallatszanak. Eső zuhogása, járművek zúgása, emberi léptek, sziréna, a nagyváros zajai... Egy nyomasztó légkörű, sűrű-sötét világ, mely magába szív és elvarázsol. Nem tudunk kívül maradni. Kit ne érdekelne, kit ne foglalkoztatna az idő múlása? Ki ne szeretne mindig fiatal lenni, ki ne szeretné elkerülni az elkerülhetetlent?
Nagyszerű játék vezetett bennünket ebben a borús, nyomasztó, értelmetlennek tűnő világban, melyben azért néhol fényes napsugarak is ragyogtak ránk és pukkadozott belőlünk a nevetés. Aztán a mikrofon elé lépett Nemes Levente, és egészen elveszítettük a talajt a lábunk alól. Ahogy 81 évesen ott állt a színpadon, és eljátszotta az öreg embert, aztán – ugyanolyan hitelesen – a fiatalt, a lényében volt benne ez az egész témakör. Mintha magunkat láttuk volna a végtelen idő tükrében, ahogy az első szerelem küszöbén rácsodálkozunk a világra, aztán ahogy fiatalon munkába állunk, tele álmokkal és tenni akarással. Ahogy barátainkkal, sorstársainkkal együtt szeretnénk megváltani a világot, de lassan elfogy az erőnk, egyre több fiatal arc tűnik fel körülöttünk, és egyre kevesebb idős. Öröm olyan színészeket látni, mint Nemes Levente, akik évtizedek óta semmit sem változtak, de tudjuk, hogy előbb-utóbb rajtuk is felülkerekedik az idő. Mert újra nyár van, és újra vége egy színházi évadnak, de mire ezt igazán felfognánk, már itt a következő. És valójában mi is ugyanazt az utat járjuk, amit elődeink, míg végezetül csak néhány fénykép marad rólunk gyermekeink elásott holmijai között.