A baj akkor történt, mikor elindultam a városban, elbámultam magam és nem vettem észre, hogy az előttem levő autó hirtelen fékez. Nekem nem volt időm megállni, és félvén, hogy elütöm a drága autót (nem lévén biztosításom), elkaptam a kormányt, neki a szegélykőnek majd elvetődtem, mint egy futballkapus és a bal vállamra (valamint pofára) estem. Sokszor láttam, hogy a futballkapus is csak úgy potyára elvetődik, és a játékosok is eljátsszák ezt a figurát, de mihelyt szabadrúgást ítélnek miatta, rögtön felugornak és szaladnak tovább. Vagy ha egy játékost elakasztanak, hatot bucskázik, percekig fetreng a földön, míg odarohannak az orvosok, lefújják valami sprayvel (szúnyogirtó?), megsimogatják, és fél perc múlva máris ott szaladgál újra a pályán. Én viszont úgy éreztem, hogy fűbe harapok, pedig csak aszfalt volt alattam. Még csak nem is gurultam a földön, hanem csak simán elterültem. Az lehetett a baj, hogy senki, sem bíró, sem orvos vagy asszisztens a közelben nem volt. Bánatomban és fájdalmamban visszaültem a biciklire, amelyiknek a kerekében nem nyolcas hanem tizenhatos lett. Otthon a feleségem kezelésbe vett. Mivel a képemről lement a kulimász, beragasztgatta leukoplaszttal, én meg azt hazudtam az érdeklődőknek, hogy némi ráncfelvarrást és orrigazítást végzett rajtam egy plasztikai sebész. (Mondjuk, mindez már rég rám fért volna). Állítom, hogy igenis volt bőr a pofámon, hiába híresztelik ellenségeim az ellenkezőjét. Besebtapaszozta ugyan a képes felemet, de a bal vállammal nem volt mit kezdenie, pedig az nagyon kezdett fájni. Szóval utána ülve aludtam és állva reggeliztem. Felvetődött, hogy menjek el a sürgősségre, de aztán lemondtam róla, mert hallottam, hogy macerás. (Sátorozni kell a kórház előtt, COVID-vizsgálat stb). Különben is azt mondják, hogy most már a kórházakban a koronavírusos betegeken kívül másokkal nemigen foglalkoznak. Ha netán beutalnak, akkor fennáll annak a veszélye, hogy elkapom a vírust, (mert a járvány leginkább ott terjed), ami még veszélyesebb, mint a vállfájásom.

A családorvos szívesen ad telefonhívásra küldőcédulát a járóbeteg-gondozóba, de ott csak egy-másfél hónappal későbbre jegyeznek elő. Törtük a fejünk, hogy mit is tegyünk? És akkor megszületett a döntés, hogy állatorvoshoz fordulunk, mert amúgy is marhára fáj a vállam. (Azóta nem tudok kezet emelni a feleségemre sem). Különben is hallottam, hogy az állatorvos jobb, mint az emberorvos, mert nála a páciens nem is mond semmit, esetleg csak a gazda számol be a tünetekről, és a lódoktor máris tudja, mi a teendő. Emlékszem, mikor gyermekkoromban beteg volt a disznónk, édesapám mondta, hogy nincs étvágya, ásítozik és lógatja farkát, jobban mondva az nem kunkori. (Nekem is voltak hasonló tüneteim).

Különben is a családorvosoknak annyi betegük van a rendelőben, hogy nincs idejük házhoz menni, míg például mikor a Buci macska köhögött, csak szóltunk, és az állatorvos jött, látott és gyógyított. Máskor bevitette a rendelőbe semmi előjegyzés nélkül, és mindenféle vizsgálatot elvégzett rajta, megröntgenezte, megmérte vércukrát stb., pedig a macsek egy árva panaszszót sem hallatott. Gondoltuk, hogy mi is kiköhögjük a díjat, és minden rendben lesz.

Szóval a feleségem felhívta telefonon az állatorvost, és elkezdte mesélni, hogy beteg a háziállata. Éjjel nyöszörög, és csak koslat a házban, mint a töketlen kutya. Ha alszik, akkor állva teszi, mint a ló. Néha nyöszörög, de ha mozdítja a bal első lábát (ez ugyebár a karom) akkor vonít. Úgy megy körbe a házban, mintha meg volna kergülve. De néha úgy tűnik, mintha egészen meg volna veszve. Aztán csak azt tűri (mint a disznó a vakarást), ha a fájós sonkáját és a lapockáját kenegetik valamiféle lóbalzsammal. Napközben ásítozik, mint egy beteg disznó. Mintha étvágya sem volna, és csak őrzi a házat egész nap. Kínjában rúgkapál, néha nyerít, ha rosszat mozdul. Soha nem dorombol, állandóan csak nyávog és sír, mint egy éhes kandúr, de nem eszik.

Az orvos azt mondta, marha sok tünetet produkálok, és ő már azt sem tudja, mi vagyok, de azt gyanítja, hogy fáj a bal első lábam. Aztán azt tanácsolta, hogy ha disznó vagyok, vágjanak le, vigyenek belőlem húsmintát egy laborba, és ha az jó, megehetnek. Ha ló vagyok, akkor lőjenek le (mert A lovakat is lelövik, ugye?). Ha marha vagyok, vigyenek a vágóhídra, ha meg kutya vagy macska, altassanak el. Erre azt mondja a feleségem, inkább az altatást szeretné, és próbálta is már, s este még el-el tud altatni, de sajnos nagyon hamar felébredek. Az orvos végül azt tanácsolta, vigyen be az állatkórházba. De oda félek menni, mert ha disznóként megyek, akkor rám süthetik, hogy disznópestisem van, és el kell pusztítsanak. Bár ez jó lenne a feleségemnek, mert kárpótlást kapna értem. Ha marhaként megyek, akkor mivel a kergemarhakór tüneteit is mutatom, szintén le kell vágjanak. Ha kutyaként (vagy macskaként), akkor viszont veszettnek nyilvánítanak és elaltatnak – örökre.

Szóval mégiscsak az embereknek fenntartott ingyenes egészségügyi szolgáltatásokat kell igénybe vennem pénzért, mert hanem amíg sorra kerülök, még akár saját magamtól is képes leszek meggyógyulni.