Megint búcsúzunk…
Sepsiszentgyörgy kiváló képzőművész-szülöttét, egykori rajztanárát gyászoljuk, aki hosszas küzdelem után adta fel élete harcát. Most, hogy átlag feletti művészetszeretete, megszállott alkotói lénye már a múltból, lelkünkből tekint felénk, hadd tegyük fel a kérdést: ki is volt ő? Miért pótolhatatlan a veszteségünk?
Emlékeimben utolsó műveivel való találkozásom – ő már nem lehetett itt akkor sem – a két évvel ezelőtti EMŰK-kiállításán történt. Akkor szüremlett le bennem, hogy milyen súlyos és mennyire sajátos ez a mindenben a kor nyelvén megszólaló életmű… Egészében a ritmus, a plasztikumba kivetítődő zeneiség uralja. Erős dinamika lüktet minden művében. Dinamika, mely a formák, a plasztikai jelek ritmikus egymás mellé helyezéséből ered. Ilyen fogalmak juthatnak eszünkbe: muzikális szépség! A rend szépsége! A plusz és a mínusz, a telt formák és az üres terek szembefeszülésének a dinamikája. S a talán legkiemelkedőbb művének, az In memoriam Radnótinak a monotóniából előlüktető sóhajkiáltása oly mélyről tör elő, hogy valósággal megdöbbent! Micsoda erő, micsoda súly, az ismétlődő elemek harmóniájának micsoda áttételessége, összecsendülése, a plasztikai rend magas szintű megszólaltatása révén. Vagy ugyanezek a Szárnyalás lehetősége című munkájában! Ahogy néztem – s most felidézem – a munkákat, szinte ringatnak a ritmusok, s lelkemben halkan búg a zene vonagló mélységeivel. S érzem: ez ő. Aki minden tettével, dzsesszzene audícióival, virágrendezési megszólalásaival, monumentális falfestményeivel vagy vászonra rögzített táblaképeivel mind-mind azt a célt szolgálta, hogy kiáltson:
„Harmóniát, rendet, igazit
Vagy belevész a világ!” (Illyés)
Igen! S hangja sohasem kisszerű, nem „kamarajellegű”, hanem széles ívelésű, mely a mindenséget próbálja áthatni, megrezdíteni.
Láttam alkotás közben, amikor Kovásznán a központi szálloda halljába készítette falfestményét. Úgy ritmizálta, tartotta összefogva a nagyméretű kompozíciót, hogy művén minden apró részletet megszentelt, s ezzel meg is rezdített, így fogva át vagy össze az egész művet. Itt is és minden alkotásán.
S most, távoztát gyászolva úgy érezhetjük, minden együtt – a zene, festészet, a mindenbe kivetített művészi én jelenti őt. Generációkat nevelt és korához szólt minden tettével, cselekedetével s minden művével. S hogy valóra nem váltott lehetőségeket is vitt magával? Lehetséges az is. Ám az életmű súlyos, sajátos arcú, sajátos világú, lelkekhez szóló érték.
Emléke legyen áldott.
