Kemény időket élnek a színházak (is). Főként az államilag kevésbé vagy egyáltalán nem támogatott, független társulatok. De az, ami most történt, elsősorban nem ennek a mindannyiunk által nehezen kezelhető helyzetnek a következménye. Ez csak betette az ajtót. Több napon át követtem a közösségi oldalon, hogy Marosvásárhelyen nagyon „színházgyanús” bútordarabokat, tárgyakat, felszereléseket árusítanak ki, de mivel már nem ott élek, nem tudtam, hogy miről is van szó. Utánaérdeklődhettem volna, de nem tettem. Majd csak kiderül. Aztán jött a hír, hogy megszűnt a marosvásárhelyi független kortárs táncszínház, a város határain túl is ismert és elismert András Lóránt Társulat.
Rosszul érintett, és elfogott a tehetetlen düh. Gondolom, tudom, hogy nem csak engem, hiszen már komoly rajongótáboruk, a munkájukat figyelemmel, kíváncsisággal követő közönségük van. (Nem véletlen a jelen idő...) Egy olyan városban, ahol aztán van, amiből válogatnia a nagyérdeműnek. Hiszen a két társulattal működő Nemzeti Színház, az Ariel Színház és a kéttagozatos Művészeti Egyetem mellett több kisebb-nagyobb társulat működik, járja saját útját. Tette ezt András Lóránt is hat éven át, a körülötte lévő tehetséges fiatalokkal. Azzal kezdte, hogy miután magába szívott minden tudást, ami adódott, vagy aminek utánajárt (miközben koreográfusként, színészként, rendezőként számtalan előadás társalkotója volt, munkásságáért Uniter-díjban is részesült), hozzáfogott, hogy átadja a megszerzett tudást, és tanított a Művészeti Egyetem koreográfia szakán. Majd – részben és nem utolsósorban a keze alól kikerülő igen tehetséges fiatalok számára további lehetőség gyanánt – megalapította saját kortárs táncszínházi társulatát. Önerőből. Kezdetektől figyelemmel követtem őket, vizsgákra jártam, nem egy fiatallal hosszabb-rövidebb munkákban találkoztunk is. De nem a személyes kapcsolataim miatt voltam rájuk kíváncsi. Az a fajta szakmai alázat, fegyelem, pontosság, tanulni akarás, amit ezeknél a fiataloknál tapasztaltam, bámulatos. Persze, mindenhol ez lenne a természetes. És elkezdtek remek előadások születni. Amikor az ember már látott a műfajban az évek során ezt-azt, kíváncsisággal, jóindulattal, de talán mégsem a legnagyobb elvárásokkal ül be egy kezdő társulat előadásaira. És akkor éri ám a meglepetés. Tátott szájjal megy velük, és arra gondol, hogy ha most ilyesmikre képesek, mi lesz később...? Azok az előadások, amelyeket az András Lóránt Társulattól láttunk, túlzás nélkül, bárhol megállták volna a helyüket.
Az ok, amiért megszűnt a társulat, egyszerű. Nem bírták tovább anyagilag fenntartani magukat. Kezdettől fogva szinte sziszifuszi küzdelmeket vívtak, nehéz körülmények közt, de végezték a dolgukat a legkomolyabb profizmussal. Nemzetközi kapcsolatokat építettek ki, további terveik voltak... Mostanáig. Érdeklődtem Lóritól, hogy miként éli meg ezt az egészet. Nem szívesen beszél róla, de bölcsen, pontosan, tisztességesen fogalmazta meg a gondolatait, érzéseit. Hálás ezekért az évekért, nem kér számon senkitől semmit, amiért ez a történet nem működhetett úgy, ahogyan szerette volna. Mi több, magában keresi a hibákat, hogy talán valamit nem jól csinált. Elgondolkodtató...
Természetesen nem kell őt félteni, meg fogja találni ezután is az útjait, végezni fogja a dolgát a tőle megszokott profizmussal. Mint ahogyan a keze alól kikerült remek fiatalok is. Többen a világ különböző pontjairól jártak vissza játszani, vagy szakmai gyakorlatokat tartani! Csakhogy...
Nem csak Marosvásárhelyt érte veszteség. A szakma, minden színházat szerető ember szegényebb lett. Kívánok mindannyiuknak további izgalmas felfedezőutakat, találkozásokat, lehetőségeket, sikereket!
